Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 2. szám - Reisinger János: A hit hasonlósága. Luther és Pascal
RBI SINGER JÁNOS: Á HIT HASONLÓSÁGA 51 önzése következtében a bűn foglya és martaléka. Amikor Pascal „becstelen alaptermészetről”, „igazságra, jóra való képtelenségről” (453. és 436. töredék) szól, a reformációnak ugyanazt az útját követi, amit Pál apostol leveleinek magyarázatával Luther is járt. A radikális bűnösség tana ugyanis teljesen kiveszett a középkori kereszténységből, melyben a görög ismeret- elmélet, valamint különböző pogány szokáselemek csupán az ember részleges megromlásáról beszéltek. De itt mintha örvénybe kerülnénk. Mert amikor az ember rádöbben veszendő voltára, s teljes valójával elébe idéződik a halál: kétségbeesés fogja el. S ha van tudomása az örök élet isteni ígéretéről, megkétszereződik vívódása. Életünk drámai fejleményei veszik kezdetüket, hogy képzelt világunkból a valódiba vezessenek. Ezt a lelki helyzetet érzékelte Pascal. A rossz a bűneset folytán terjedt el a világban, s a bűn miatt a világ Isten haragja alatt áll. Isten igazságossága a bűn büntetését követeli — ez világrendjének első követelménye. Nem esne csorba az Isten szeretetén és mindenhatóságán, ha a halállal mint a bűn zsoldjával a nemlétbe térítene vissza valamennyiünket. Csakhogy az Ö emberileg alig fölfogható szeretete megtalálta az örök élet biztosításának lehetőségét — a bűneset ellenére is véghez tudta vinni eredeti tervét. Igazságosságát is érvényben hagyta, de kegyelmét szintén kinyilvánította abban, hogy helyettes áldozatot küldött teremtményéért, aki kezességet vállal majd érte. A megváltás művében egyként megnyilatkozik Isten haragja (vagyis igazságossága a büntetésben, a bűn kárhoztatása) és szeretete (vagyis irgalmassága a bűnös megmentésében). Az isteni Bárány szelídségét és haragját egyaránt hittel vallották: Luther is, Pascal is. Ezért lehetett az ő Jézusuk valódi Krisztus. Az ellentétek egybeesése isteni csoda jelenlétéről árulkodik, míg a földi gondolkodás vagy az egyiket vagy a másikat hirdeti. Pascal az egészen rendkívüli mélységekbe szántó 435. töredékében hozta napvilágra, hogy „Akik ismerték az ember kiválóságát, azoknak nem volt fogalmuk romlottságáról; ezért elkerülték ugyan a tunyaságot, de közben a kevélység bűnébe estek; ha pedig felismerték természetük romlottságát, méltóságáról nem vettek tudomást; így ezek el tudták kerülni ugyan a hiúság bűnét, de csak úgy, hogy a kétségbeesés karjaiba vetették magukat... Csupán a keresztény vallás volt képes gyógyírt hozni e két bűnre, de nem úgy, hogy a földi bölcsesség módján az egyiket a másikkal űzze el, hanem úgy, hogy az Evangélium egyszerű igazságával mind a kettőt elűzte. Mert ez a vallás azt tanítja az igazaknak, akiket egészen az istenségben való részesülésig magasztosít, hogy még e nagyszerű állapotukban is magúkban hordják minden romlás kútfejét, amely egész életükre hajlamossá teszi őket e tévedésre, a nyomorúságra, a halálra, a bűnre; a legistentelenebbeknek pedig hangos szóval adja tudtukra, hogy még ők is elnyerhetik Megváltójuk kegyelmét. Ily módon rettegést keltve azokban, akiket igazol, és vigasztalva azokat, akiket elítél, oly pontosan keveri a félelmet a reménységgel a kegyelemre és a bűnre való, mindenkiben egyaránt meglevő képesség segítségével, hogy egyrészt mérhetetlenül jobban megaláz, mint ahogyan azt az ész a maga erejéből tudná, anélkül azonban, hogy egyúttal kétségbeesésbe taszítana; másrészt végtelenül magasabbra emel, mint a természetünkben rejlő kevélység, de anélkül, hogy felfuval- kodottá tenne. Ezzel világosan megmutatja, hogy kizárólag az ő feladata az emberek tanítása és megjavítása, mivel egyedül ő mentes minden tévedéstől és bűntől. Ki tagadhatja hát meg ettől az égi bölcsességtől a hitet és imádatot?”
