Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 2. szám - Reisinger János: A hit hasonlósága. Luther és Pascal
REISINGER JÁNOS: A HIT HASONLÓSÁGA 49 A reformációra való igény fokról fokra érlelődött meg a kereszténység történetében, de fokról fokra Luther személyes életében is. Hány és hány évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy még a hivők előtt is világosan körvonalazódjanak a középkori egyház jellemvonásai! Milyen lelki érzéketlenségnek, a kereszténység miféle önmagából való kivetkőzésének kellett bekövetkeznie, hogy annyi föl-föllobbanó vágyat a XVI. századi reformáció végre egységes tűznyalábba fogjon s nagy részét megsemmisítse azoknak a téveteg elképzeléseknek, melyek erőtelenné és megvalósíthatatlanná tették az isteni rendelkezéseket! Hány és hány előreformációs mozgalom zajlott le már Luther fölléptéig, melynek leghívebb célja az volt, hogy az elvilágiasodott egyházat visz- szatérítse a krisztusi utakra. A waldensek, a wicliffiták, a husziták a maguk módján és idejében a reformáció előkészítői voltak. Többségükben őszintén hitték, hogy csupán személyeknek kell megjobbulniok ahhoz, hogy az eredeti tanítás a maga színtiszta formájában hirdettessék. Voltak, akik még a máglyára is azzal a tudattal léptek, hogy méltatlan pásztorok eltávolításával a nyáj majd jó útra talál. Pedig a XI—XII. századra a bálványok rontó ereje kezdte már meghaladni a személyekét, úgy, ahogy azt Dante az Isteni Színjátékban sejttette: mert kapzsiságtok rontja a világot jókat tiporva, rosszakat kímélve. Már gondolt az Evangelista rátok, mikor egy Nőt vizek fölött csücsülve a királyokkal szajhálkodni látott. Akinek e világra fölkerülve hét feje volt s tíz szarv védte, ha küzdött; de férje megrontá, bűnbe merülve. Istenné tettetek aranyt, ezüstöt, nálatok bálványimádó se rosszabb: egyet imád az, százakat a püspök. (Pokol, XIX. ének, 104—114.) Babits Mihály fordítása A középkorvégi katolicizmus mint intézmény már az üdvösségnek egészen más útját hirdette, mint a kereszténység. Szolgái ekkor inkább kárvallottnak, mint a bajok előidézőinek számítottak. Luther, a buzgó ágos- tonrendi szerzetes a saját bőrén tapasztalhatta a tudatlanság ideje alatt elkövetett bűneinek keservét. A maga konkrét valóságában, de méginkább jelképes értelmében megdöbbentő erejű kép: ahogy Luther térdepelve bukdácsol fölfelé Róma templomának lépcsőin. Egy korszak, de korszakokat is túlélő hiszékenység üdvösségkeresésének szimbóluma. Inkább bízni a magunk erőfeszítésében, érdemeiben, vagy más emberi példák hatékonyságában: veleszületett tulajdonsága az embernek. S ami a vezeklés s az Istent-kényszerítés elboru- lásán át Luther elméjéig hatolhatott, villámcsapás-szerűen jelzi küldetésének kezdetét: „Az igaz ember pedig a hitből él.” A Rómabeliekhez írt levélnek ez a verse idéződött föl előtte, Arisztotelész és a skolasztika gondolatépítményeit éppúgy maga alá döntve, mint az egyházi hagyomány és gyakorlat más elemeit. Bízvást számíthatnánk már innét a reformáció eredetét.
