Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Dieter Luhrmann: Kortárs teológusok: Bultmann Rudolf, a megszólító ige tolmácsa
IO D. LÜHRMANN: BULTMANN RUDOLF mű voltaképpen a történeti Jézus ábrázolása, amely bámulatos pontossággal tükrözi vissza a századforduló kérdésfelvetéseit. Közös kiindulópont volt az az előfeltevés, hogy csak az lehet valódi és lényeges, aminek a valódisága történetileg is bizonyítható; az egyes teológiai irányzatok csupán a történeti kritika mértékében különböztek egymástól: történeti Jézus contra krisztológiai dogma — avagy nem volt-e mégis igazolható a dogma a történeti Jézussal? A történeti teológiának azután saját soraiból támadtak bírálói. Egyrészt A. Schweitzer és Bultmann tanítómestere, Johannes Weiss felismerte, hogy mekkora jelentősége volt az apokaliptikának a történeti Jézus számára, akire ezért többé nem lehetett úgy tekinteni, mint aki a kultúra értékét hirdette, hanem csak úgy, mint aki a küszöbön álló világkatasztrófát jelentette be. Felfedezték, hogy ez a történeti Jézus mint a kereszténység eredete és lényege történeti alak volt, akinek nincs köze a huszadik századhoz, hanem egy idegen világban és egy letűnt korban volt otthon. Másrészt felfedezték — és ez volt a vallástörténeti iskola veszélye —, hogy történeti rekonstrukcióval nem lehet többé megalapozni a kereszténység fölényét. Ha jobban szemügyre vette az ember, semmi sem maradt, ami a kereszténység kizárólagos tulajdona lett volna: Jézus ugyanolyan apokaliptikus volt, mint mások; a keresztség és az úrvacsora ugyanolyan rítusok, mint sok más vallásnak a szertartásai; Jézus halála és feltámadása a misztériumvallások meghaló és feltámadó istenségeivel állítható párhuzamba. A korai kereszténység nem volt egyéb, mint egyik sajátos esete a gnózis általános jelenségének, amely sokféle változatban a hellenisztikus kor vallása volt. Ezek a tételek nem utolsósorban a német császár feleségét rémítették meg, aki bizonyos befolyást gyakorolt a teológiai katedrák betöltésénél. Ráadásul ez a teológia politikailag a kozmopolita szellemű német baloldali liberalizmussal szövetkezett, miközben a liberális teológusok többsége nemzetiliberális érzelmeit hangoztatta, és a politikai spektrum a teológiában akkortájt egészen a jobbszárnyig húzódott, ahol a Jelenések könyvében szereplő Magógot az 1848-as forradalomnak azokkal a „demagógjaival” azonosították, akik a frankfurti Pauluskirdhében beszéltek. Bultmann csak a német császárság bukása után, 1920-ban kapott katedrát Giessenben, majd 1921- ben Marburgban, ahol 1951-ig, nyugalomba vonulásáig tanított. Itt is halt meg 1976-ban. Hogy milyen szorosan hozzátartozott Bultmann a vallástörténeti iskolához, mutatja a következő három elem, amely exegetikai művében mindvégig megtalálható: 1. A formatörténet. Első ismert műve az először 1921-ben megjelent A szinoptikus hagyomány története (Die Geschichte der synoptischen Tradition) című könyv volt. Ezt mindmáig állandóan újra és újra kiadják mint az első három evangélium magyarázatának alapművét. Bultmann itt a Jézus-hagyományra alkalmazza a formatörténeti módszert, amelyet tanítómestere, Hermann Gunkel az Ószövetségre dolgozott ki. A formatörténeti módszer azon a felismerésen alapul, hogy más szövegekhez hasonlóan a bibliai szövegek is olyan irodalmi formákban jelennek meg, amelyek bizonyos célok szolgálatában állnak. Amikor ezeket a célokat keressük, a hagyomány hordozóira vontkozó szociológiai kérdések tűnnek elő. Míg azelőtt az evangéliumok történeti-kritikai értelmezésénél azt a kérdést tartották szem előtt, hogy milyen ismereteket meríthetünk belőlük a történeti Jézusra nézve, addig a
