Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Dieter Luhrmann: Kortárs teológusok: Bultmann Rudolf, a megszólító ige tolmácsa
D. LÜHRMANN: BULTMANN RUDOLF 11 formatörténet kérdésfelvetése az volt, hogy hogyan és milyen célból használták fel a Jézus-hagyományt az őskeresztény gyülekezetben. Maga a módszer nem szolgáltat már — és nem is akar szolgáltatni — semmiféle eszközt a történeti kérdés felvetésére. 2. A történeti kép. A liberális teológia jelszava ez volt: „Jézus és nem Pál”. Jézus jelentette az új erkölcs egyszerű örömhírét, evangéliumát; Pál pedig a krisztológiai spekulációt és az életidegen dogmatikát, mítoszt. A vallás- történeti iskola viszont kezdi óvatosan rehabilitálni Pál teológiáját, természetesen nem a megigazulástant, hanem a páli kegyességet. Pál itt nem any- nyira egyedi teológusként érdekes, mint inkább a hellenisztikus kereszténység képviselőjeként. Így alakul ki a korai kereszténység történetének új képe: Jézus — a palesztinai ősegyház — a hellenisztikus kereszténység, melynek képviselői Pál és János — az ókori egyház. Bultmann ezt a történeti képet alkalmazta már az imént említett könyvében is, majd ezt vette alapul Az Újszövetség teológiája című művében. Időközben ez a történeti kép csaknem általánosan elfogadott gondolati modellje lett az újszövetségi exegézis valamennyi áramlatának. 3. A gnózis. A vallástörténeti iskola képviselőinek véleménye szerint a hellenisztikus őskereszténység a tulajdonképpeni kereszténység, éspedig, ahogy már említettük is, a gnózis részeként. A gnózist az úgynevezett „Megváltó-mítosszal” definiálhatjuk, amely röviden a következő elemekből áll: kezdetben a világ ép volt, amíg a fény ép világának egy része alá nem hullt a káoszba, a mi alsó világunkba; hogy a lehullott fény-szikrákat ismét visz- szavezesse otthonukba, Megváltó száll le a fény világából, összegyűjti a szétszórt szikrákat, és ismét felviszi őket. Mármost a vallástörténeti iskola képviselőinek véleménye szerint János és Pál krisztológiája csupán ennek az általános mítosznak az egyik sajátos megfogalmazása. Bultmann kitartott e mellett az értelmezési modell mellett: a János-evangéliumhoz írt kommentárban (1941) és Az Újszövetség teológiájában (1953), s ez a modell az előfeltevése 1941-ből származó mítosztalanítási programjának is. Ez a három pont mutatja, hogy Bultmann exegetikai munkássága szorosan hozzátartozik a vallástörténeti iskolához, s művei ennek az iskolának az eredményeit és előfeltevéseit is továbbfejlesztették. Már a vallástörténeti iskolában is megtalálható a magát történeti-kritikai tudományként definiáló teológia kritikája, de nincs még meg a második jelszó: a teológiai exegézis. Mert voltaképpen nem kisebb dolog ment veszendőbe, mint maga a teológia: helyét a vallás vagy annak antropológiai megfelelője, a kegyesség foglalta el, amely nem volt képes kötelező érvénnyel megfogalmazni önmaga lényegét. Ezért volt szükségképpen meglepő, hogy Bultmann Barth Károly 1921- ben második kiadásban megjelent Római levél című művét mint teológiai kommentárt vette komolyan, s nem minősítette azt bár eredeti, de csak gyakorlati írásmagyarázatnak. És meglepő volt az is, hogy az első világháború után Bultmann oly határozottan a dialektikus teológia oldalára állt, habár kezdettől fogva sajátosan értelmezte azt. A régi történetkritikai teológia képviselői szerint ez az állásfoglalás csak a vallástörténeti iskola felfogásának káros következménye volt, a vallástörténeti iskola képviselői szerint pedig visszamenekülés a dogmatikába. Bultmann az 1927-ben tartott német teológusnapon válaszolt erre a kritikára A dialektikus teológia jelentősége az újszövetségi tudomány számára •című előadásában. Szembeszáll azzal, hogy tévesen új exegetikai módszernek tekintsék a dialektikus teológiát. Nem a hagyományos exegetikai módszerek
