Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Dieter Luhrmann: Kortárs teológusok: Bultmann Rudolf, a megszólító ige tolmácsa
Kortárs teológusok: Bultmann Rudolf, a megszólító ige tolmácsa DIETER LUHRMANN Bultmann Rudolf, az Újszövetség kutatója volt, és éppen mint újszövetséges vált jelentőssé az egész teológia számára. Jelentőségét a következő tételben szeretném megfogalmazni: Bultmann-nak döntő szerepe volt abban, hogy az Újszövetség magyarázata nem tekinthető többé sem pusztán történeti rekonstrukciónak, sem az általános vallástörténet egyik sajátos változatának, hanem teológiai tudományágként kell művelni. Bultmann Rudolf 1884-ben született Wiefelstedében, az akkori olden- bufgi nagyhercegségben. Tübingenben, Berlinben és Marburgban végezte tanulmányait 1903-tól 1907-ig. 1910-ben doktorált Marburgban a következő értekezéssel: ,,A páli prédikáció stílusa és a künikosz-sztoikus diatribé”. Voltaképpeni témavezetője Johannes Weiss volt, aki ebben az időben Heidel- bergben tanított. Bultmann 1912-ben habilitált „Mopszvesztiai Theodor exe- gézise” című munkájával, amely nem jelent meg nyomtatásban. Ezzel elkészültek azok a dolgozatok, amelyek az egyetemi tanári kinevezéshez kellettek. Teológiai gyökerei és érdeklődése alapján Bultmannt az úgynevezett vallástörténeti iskola képviselőjének lehetett tekinteni. Ez viszont kizárta, hogy meghívják akár egy porosz egyetemre, akár egy konzervatív teológiai kar valamelyik tanszékére. Miért? Itt egy kissé részletesebben ki kell térnem az újszövetségi exegézis történetére, hogy némileg megvilágítsam Bultmann bizonyos tételeit. Egyúttal ki fog derülni az is, hogy nem a már lezárt múlt történetéről lesz szó, hanem olyan exegetikai kérdésfelvetésekről, amelyekben mai teológiai kérdéseinket ismerhetjük fel. A modern exegézis első virágkorának jelszava a tizenkilencedik században a „történetkritikai teológia” volt. A teológia szövetségre lépett a historizmussal, hogy megszabaduljon Hegeltől és filozófiájának következményeitől: csak az az igazság számíthatott igazságnak, amely történeti igazságként igazolható volt. Az így értelmezett történeti igazságot azonban minden fajta spekuláció kritikájaként fogták fel, lett légyen az akár a régi egyház spekulatív teológiája, akár az idealista spekuláció. így a történetkritika egyfelől negative kritikai vitát folytathatott az örökölt hagyománnyal, másfelől po- zitíve eszközt jelentett ahhoz, hogy történetileg definiálni és igazolni lehessen a kereszténység igazságát: nem a krisztológiai dogmát mint spekulációt, hanem a történeti Jézust („krisztológiai dogma”: óegyházi tantételek Jézus Krisztus személyéről. — Szerkesztő). Hogy mire volt képes valóban ez a történeti teológia, annak kései, de jellemző dokumentuma Harnack A kereszténység lényege (Das Wesen des Christentums) című műve (1899—1900); ez a
