Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Bodrog Miklós: Láthatatlan árnyékunk: C. G. Jung pszichológiája nyomán
7° BODROG MIKLÓS: LÁTHATATLAN ÁRNYÉKUNK tek irigy. Akkor összeakadok egy nyíltan irigy emberrel, s meglepően keserű indulat fog el: hogy lehet valaki ilyen rettenetesen irigy! Talán még este, el- alvás előtt is felhullámzik bennem: szörnyű, szörnyű! Nos, ez a négyzetre- emelt szörnyülködés, a botránkozási plusz, az indulati gőz-többlet árulkodik számtalan esetben arról, hogy a nagy emócióval felháborodott személy (vagy közösség) a másik fél felfedezett hibájához szorzószámként „hozzálátta” a saját elfedezett (elfojtott, de meg nem oldott) gyengéjét. Mindenféle boszorkányüldözés, fanatizmus, kereszteshadjárat és bűnbak-kikergetés mögött számos bevallatlan kétség, letagadott indulat és „fortélyos félelem igazgat”. Hozzáértők becslése szerint emberről alkotott ítéleteinknek háromnegyed részében jelentős szerepet játszik a projekció, mely könnyen talál magának alkalmas vetítővásznat. Az indulatkivetítés annál erősebb, minél nagyobb energiájú az elfojtott lelkitartalom, minél görcsösebb az elfojtás, minél nagyobb az önidealizálási hajlam s minél tetszetősebb köntöst kap a kiviharzó emóció, hiszen a „nemes harag” biztosít zöld utat az eretnekégetés valamilyen formájához. A legjobban „vonzza” a projekciót az, ami idegenszerű, különösen a mindenkori kisebbség, a „vámszedők és bűnösök”, valamint — sajátos, de „pszichologikus” kontrasztként — a nyugtalanítóan magas színvonalat képviselők. Az önismeret útja hosszú és meredek, főként kollektive (pl. hogy az egyház integrálja saját árnyékát), de az egyéni is épp eléggé. Jaj nekünk, ha „nem érünk rá” erre, mert aki nem vállalja az értelmes szenvedést abban, hogy szembenéz önmagával annyira, amennyire esetenként képes, az értelmetlen szenvedésekre ítéli magát, sőt környezetét is. Az árnyékfeldolgozás nem jelenti az indulatok szabad vásárát, hanem azt, hogy őszintébben vetünk számot önmagunkkal, noha igen nehéz akár csak félig komolyan is venni a baudelaire-i megszólítást: „én álszent olvasóm — képmásom — bús fivérem”. („Előhang”. Ford. Tóth A.) Ez a belső harc önmagunkkal: ön- és közösségfejlesztés, szolgálat a javából, a „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél” jegyében. Elmulasztása viszont vészterhes adósság, félelmetes késedelmi kamattal. A túl dicső önérzet önmagába szédül, a normális alázat sokkal megbízhatóbb barát. Valahogy úgy van ez, amint kiérezhető Kiss Dénes Törvény című verséből: önmagát rejti a fény a kín vakulva látok Segítsetek árnyékaim fekete látomások
