Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Bozóky Éva: A család a változó világban
BOZÓKY ÉVA A család a változó világban Az iparilag fejlett országokban — társadalmi rendszerre való tekintet nélkül — évről évre növekszik a válások s a magányosan élők száma. És bár az emberek többsége még mindig családban él, gyakran hallunk a „család válságáról”, a család intézményét fenyegető jelekről. Nem egyforma mértékben, hiszen az ipari fejlettségen kívül még sokféle tényező hat, de mindenütt érezhetően. A Spiegel c. NSZK-beli hetilap 1979-ben cikksorozatban foglalkozott a kérdéssel, ennek adatai szerint az USA legnagyobb városaiban a felnőtt lakosság csaknem fele „egyszemélyes háztartásban” él. Az NSZK-ban a 35—55 közötti korosztály harmada társtalan, a többségük a magányát boldogan feladná, ha tudná. A szociológusok nagyobb része a család „változásáról” beszél nálunk is, s a válások járványát inkább az átalakulással járó feszültség tünetének tekinti, semmint az alapközösség válságának. A család valóban sokszor változott az emberi történelem során, volt matriarchális és patriarchális, többnejű, többférjű (Tibet) vagy páros jellegű, a lényeg azonban megmaradt: az emberi élet fenntartása és továbbadása végett társult közösség, különféle nemzedékeket tömörítő, amely azonban kötelékeinek bonyolult gazdagságában messze meghaladta a fajta fenntartásának puszta szándékát. S akárhogy változott, közösség mivoltát megőrizte, tagjai nem váltak széthulló atomokká. A szociológusok általában a házasságok mai bomlékonyságában sem magányt növelő kórt látnak, hanem úgy vélik, hogy olyan családforma felé tartunk, mely egymást követő monogám házasságok sora lesz. De az ad-e biztonságot felnőttnek, gyermeknek?! Lehet-e meleg otthon a bárhol felüthető és bármikor fölszedhető szélfújta sátor?! És egyáltalán: miért van szükségünk a családra? Alapközösség: nélkülözhetetlen A család biztonságot, célt, távlatot ad az egyéni létnek; hátteret, menedéket az egyes embernek, közösséget, mely erő és vigasz forrása; az örömöt megsokszorozza, a bánatot enyhíti, a küzdelmet értelmessé teszi. Az emberi lény célként nem elég önmagának: munkájának, fáradozásának értelmét csak akkor látja, ha van kikért tevékenykednie; a lemondás is öröm, ha másokért tesszük; a betegség kevésbé riaszt, ha ápolóra számíthatunk; még a halállal is könnyebb szembenéznünk, ha tudjuk, hogy vannak, akik emlékeznek majd
