Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Bodrog Miklós: Láthatatlan árnyékunk: C. G. Jung pszichológiája nyomán
BODROG MIKLÓS: LÁTHATATLAN ÁRNYÉKUNK 69' így: ilyen én nem vagyok; ha valamiből, hát ebből énbennem semmi sincs; ilyesmihez nekem az égvilágon semmi közöm. S ez a heves elhárítás szubjek- tíve teljesen őszinte. (Más kérdés, hogy megfelel-e a psziché mélyrealitásá- nak, s nem a legmélyebben elfojtott tartalmakat tagadja-e a legnagyobb emócióval — mert kisebbel nem lehet.) Élesítheti az ellentmondást, ha a társadalomban játszott szerepünk, „szerep-személyiségünk” mögött elhalványodnak ,elsikkadnak egyéni jellegzetességeink, személyes értékeink, pl. a jobb érvényesülés kedvéért. Ilyenkor „közéletre hitelesített”, jól ápolt én-képünk még kevésbé képes szembenézni saját nem rokonszenves tendenciáinkkal, ezért azokat mintegy szőnyeg alá sepri. Személyiségünk mélyrétegeiben felejtett aknák fölött járnánk? Nem valami pesszimista rémlátás ez? Vagy éppen az az egyiik legkomolyabb problémánk, hogy nincs elég szakképzett lelki aknaszedő, s különben sincs sok kedvünk ezer dolgunk közepette egyéni és kollektív aknáinkkal törődni? Esetleg a legbátrabb sóhaj így hangzanék: Istenem, félek önmagam mélységeitől... Az elfojtás amolyan biztonsági szelep nélküli kazán: kész robbanásveszély — amelyről a gazda még csak tudni sem óhajt! Babits Mihály Psychoanalysis Christiana című verse nyíltan utal a lélekelemzésre. Mintegy önmagunk túlsó, nem látható oldalaként jelenik meg ebben árnyékos felünk: „érdesen, szennyesen, félig születetten, / hova nem süt a nap, hova nem fér a szem”. Hogy a lefojtott feszültség exploziója mennyire meglepi magát a tulajdonost is, arra jellemző M. Gorkij igen ellentmondásos hősének tépelődése a Lószúnyog c. elbeszélésben. Milyen hirtelen, puccs-szerűen veheti át a parancsnokságot az árnyékszemélyiség! „... éreztem, hogy lakik bennem valaki, egy hívatlan és kellemetlen vendég, aki hallgatja, amit mondok s bizalmatlanul, gyanakodva figyel engem. (...) Tulajdonképpen miért kényszerítettem Popo- vot önmagam számára is oly váratlanul erre az öngyilkosságra? (. ..) Olyan sietséggel, mintha hirtelen megrémített volna valami — de nem benne, hanem önmagámban?” Hasonlóan döbbenetes a misszionárius önpusztítása S. Maugham novellájában, az ,,Eső”-ben. Vagy vegyük az őszintén fogadko- zó Péter apostolt, akinek tényleg fogalma sincs arról, hogy a hitvalló mögött ott lappang benne a gyáva tagadó. Egy bizonyos: árnyékszemélyiségünknek annál félelmetesebbek az esélyei, minél kevésbé kívánunk tudni róla. Ha nem tartjuk rangunkon alulinak elhinni, hogy kórokozók vannak testünkben, mért ne számolhatnánk lelki kórokozóinkkal? Az elfojtott potenciált azonban kincsesbányává teheti a felszabadítás! (Az atomenergia hasznosítása sem könnyű és veszélytelen.) Hogy lehetne megszelídíteni azokat az óriási pszichikus energiákat, amelyeket jórészt a „kitagadással” vadítottak kaotikussá? Első lépésként „adoptálnunk” kell árnyékvilágunkat — nem éppen fájdalommentes folyamatban el- és felismernünk, hogy az valamiképp a miénk, nekünk kell vele kezdenünk valamit. Árnyék- énem is én vagyok, a bennem lakozó sötét felebaráttal együtt vagyok az, aki. Mint család, szakmai közösség, társadalmi osztály, egyház, nép, nemzet, faj s emberiség is magunkban hordozzuk kollektív árnyék-tendenciáinkat. Különösen napjainkban sorskérdés, hogy mit kezdünk velük. Láthatatlan árnyékunk az indulatkivetítésben (projekció) válik „láthatóvá”, csak éppen félrevezető helyen. Például: megtanulom, hogy az irigység csúnya dolog. Hosszú éveik során mind Írigységmen tesebb leikületre törekszem. (Eddig jó.) Aztán egy szép napon azt hiszem, hogy én már nem lehe
