Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982

1982 / 1. szám - Szalatnai Rezső írói örökségéből: Nemzet és emlékezet

66 SZALATNAIREZSŐ ÍRÓI ÖRÖKSÉGÉBŐL jelent próza. Kinyitom s újra elmerülök benne. A legnagyobb magyar olvas­mány, a nyelv országtetője. Arany, Ady e tetőn keresett ülőhelyet magának. (Arany) ezt a bibliás nyelvet permetezi. Már fáradt a szemem, az Attila úton egymásután kihúnynak az ablakok. Még előveszem Aranyt, az utolsó sorokat, egy parasztnép fiának búcsúját: Életem hatvanhatodik évébe Köt engemet a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyettem más gabonát cserébe. Megrendülve olvasom el még egyszer. (Medgyessy) kiállításán. Végtelen nyugalom árad szobraiból, a hatalmas, sűrű kőtestekből, a bronz-figurákból. Magabiztos parasztok, vezérlő kirá­lyok, pásztorok s lányok, asszonyok. Mozdulatlanok, vagy alig lejtenek egyet. Önmagába zárt vonalban állnak elénk. Ezeken a szobrokon nincs kéz vagy lábfej, mely kiugrana a zárt körből. Az anyag ereje s a megformálás egysze­rűsége szép. Medgyessy nem szereti a részleteket, a típust kedveli, az örök­lét formáit. Az arcokon szemérmes öröm ragyog. A férfiak és nők mind mosolyognak. A szabadság és méltóság önfeledt hirdetői. (Riedl Frigyes) tanítványaival a kávéházban. Csupa öregúr, csupa tudatos irodalom-nevelő. Együtt léitek négy éven át egy férfiúval, akit nem érdekelt más, csak a literatúra s a forma, ahogyan át kell adni. Néhány centiméter­rel hosszabb volt, miint egy magastermetű ember. Juhász Gyula örökítette meg alighanem legszebben imbolygó árnyékát, egyetlen barátját, Péterfv' Jenőt sirató hangját. Már nagyon megöregedett, mikor szétesett az ország. Süíket volt s vaksi, de szelleme égő fáklyaként lobogott. Tanítványai le­szegett fejjel ültek a Múzeum körúti teremben. Akkor iktatták törvénybe a trianoni békét. Riedl fölemelte hangját: „Magyarország súlya immár nem hatalmi, nem katonai, hanem művelődési jellegű. Magyarország vagy művelt lesz, vagy nem lesz!” Mindenki felállott a padsorokban, mint mikor a tanács-' elnök olvassa az eskü szövegét. (Kisfaludy Károly) Este keresek valamit a könyvespolcok előtt ülve, kissé fáradtan, mostanáig kopogott a kis gép. A klasszikus ország értelme szünte­len visszaszáll a tájra. Ha az ember a föld egyik pontjára néz, egybelát ezer évet. Szemem megakadt egy Kisfaludy Károly-strófán: „Megy a bús vándor sorsa végzetében, De él hazája bánatos mellében, S andalogva meg-megáll minden fokon. Keservit tördelt hangokon kiönti, Keletről térő felhőket kö­szönti S elszenderül moh-lepte sírokon.” A vers címe: Honvágy.

Next

/
Thumbnails
Contents