Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Nagy Elemér: A 250 éves nemeskéri templom köszöntése
NAGY ELEMÉR: A 250 ÉVES NEMESKÉRI TEMPLOM 27 Az egykori kényszerhelyzetben, 1732 elején, amikor a reformáció óta ki- sebb-nagyobb megszakításokkal birtokolt régi templomot vissza kellett adni a római katolikusoknak, a 33 községet magához vonzó artikuláris gyülekezet váratlanul nehéz feladat előtt állott. Pótolni kellett az elvesztettet, mégpedig azonnal és olyan épülettel, mely valóban megfelelő hajlékot ad a távoli helyekről odaáramló hívek számára is. Tervezésre, dekoratív részletek kimunkálására nem volt idő, sem lehetőség. A legcélszerűbbet, a leggyorsabban építhetőt és minden bizonnyal a legolcsóbbat kellett megvalósítani. De éppen ezekből a kötöttségekből jött létre a nagyszerű megoldás, mint annyiszor az építészet történetében és jelenében. E szigorú feltételekből, de hittel építve olyan tér és szerkezet született, mely megfelelt mind a használat igényének, mind a reformáció szellemének. Az építészet mesterkéltség nélkül, anyanyelvén szólalt itt meg: nagy befogadóképesség, világos tagolású, áttekinthető belső tartószerkezet, egyszerű anyagok. A templomot — éppen „magtár” jellege miatt — a falusi ácsok és önkéntes segítőik is jól és gyorsan tudták építeni, s a kőművesmunka sem állította különleges feladat elé őket. Az egyetlen igényesebb, művészi részlet, a szószék német területről, régebbi templomból származik, ezzel sem kellett bajlódni az építés hónapjai alatt. Használati és szellemi igény, technikai és formai megoldás egybecsengenek. Akkor, 1968-ban nemcsak rátaláltam a nemeskéri artikuláris templomra, nemcsak történetét tanulmányoztam, hanem felrajzoltam minden zegét-zu- gát. Mindjárt az év júliusában napokon át másztam tornyát, fedélszékét, bújtam rejtett kriptáját, s szinte minden elemét, részletét megfogtam, megmértem. Több tucat vázlatát hazavittem, hogy megőrizzem a magam számára is. De hiába rögzítettem méreteit, részleteit, újra és újra fel kellett keresnem, hogy az anyagok, színek valóságában s környezetében még jobban megismerhessem. Sokszor láthattam, sok arcát mutatta már nekem ez az éppen most negyed évezredes épület. Láthattam a helyreállítás során megüresítve, szétbontva, valósággal az anatómiáját, majd szépen rendbetéve mint mutogatnivaló ,,műemléktemplom”ot. Láthattam tele emberekkel gyász- és örömünnepeken. Még a romladozó templomból temette a gyülekezet negyven évig szolgáló lelkipásztorát, majd az újjáépített templom avató ünnepségén és az azóta rendezett „nemeskéri napokon” is zsúfolásig megtelt e gyönyörű tér. Lobogtak a viaszgyertyák, a régi orgona archaikus hangzatait elnyomta az ének: a padokat és karzatokat ünnepi sötét ruhába öltözve megtöltötte az egykori artikuláris terület lutheránus népe. Néhány órára olyannak mutatta magát a templom, mint lehetett első évszázadában, amikor a Türelmi Rendelet előtt fél vármegye területéről sereglettek oda. Távolról, a Bécs—Balatoni műútról, a sok rohanó autósnak mindebből semmi sem látszik. De amikor én hajtok el ezen az úton Nemeskér mellett, s néhány százméteres távolságból megpillantom a borzas fák és a kuszáit cseréptetők fölött e régi templom zömök tornyát, mindig átjár hozzákötődésem melegítő árama. Felvillannak látogatásom emlékszikrái, s hosszan elkísérnek környékéhez kapcsolódó gondolataim. Olvasmányaimból ugyanis nemcsak a templom históriáját ismertem meg évek folyamán, hanem ennek közelebbi-távolabbi kiágazásait, a környező települések értékeit, családtörténeteket, s ezekben az én családom történetének messzire nyúló szálait is. Kitapogathattam hajszálgyökereit, melyek ebbe a tájba, ebbe a talajba kötnek — úgy látszik elszakíthatatlanul. Én, a már generációk óta városi gyerek megtaláltam a falumat, sőt kisebb régiómat, ahol
