Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 95 lágkonferenciája (május 10—14-ig) Nyugaton először csak kritikával és kételkedéssel találkozott. A nyugati egyházak küldöttei és megfigyelői vakon vagy naiv módon felültek a ’szovjet egyházvezetők’, illetve a Kreml békepropagandájának. így írtak a hírügynökségék és a napilapok tudósítói, mindenekelőtt a Német Szövetségi Köztársaságban, Hollandiában és az USA-iban. Olyan részletekről is húrt adták, melyek a rendezőknek, az ■Orosz Ortodox Egyháznak a rendszertől való állítólagos függőségét látszottak igazolni. Az amerikai és nyugatnémet egyházi képviselők szerepe kétes megvilágításba került. Azok a sajtónyilatkozatok, melyeket Moszkvából hazatérésük közben vagy azután tettek, éppen nem voltak alkalmasak, hogy feloldják a Moszkvából érkező (még ha kizárólag vallási indoklási!) béke- hangokkal kapcsolatos mélyen gyökerező előítéleteket. Aki sajtójelentéseket cáfol, az Nyugaton könnyen olyan gyanúba keveredik, hogy érzékeny ponton találták el; rajtakapottnak érzi magát, hogy valami meggondolan- dóba vagy kérdésesbe bocsátkozott. A cáfolatok gyakran csak megerősítik az előítéleteket” — foglalja össze a hangulatot Gottfried Mierau (Lutherische Monatshefte 1982, 6). A vádaskodások és gyanúsítások egyik célpontja lett Billy Graham, mert a The New York Times (1982. május 16.) esszéírójának, William Safire-nak a szavaival „Bush alelnök kérése ellenére, aki az elnök parancsára hívta fel”, „presztízsét adta a propaganda fesztiválhoz”. A politikai különbségeken és ellentéteken túlmenően a kulturális és vallási különbözőségek sem voltak lebecsülhetek. Közös békekezdeményezésre törekedve ezért volt jogos a kérdés: „Lehetséges ez? Létezik közös alap? Nem világok választanak el egymástól? Vajon nem vezettek-e vallásos ellentétek a múltban és mindmáig elég gyakran ellenségeskedéshez és háborús összeütközéshez?” (Reinhold Fritz, Luth. Welt-Information 1982, 12). Bebizonyosodott, hogy a konferencia hivatalos elnevezése nem keleti körülményességből vagy hosszadalmasságból, hanem tudatos megfontolásból fakadt, hiszen a különböző vallások hívőinek az élet és a béke értékéről vallott elképzelései annyira megegyeznek egymással, hogy a békéről szóló tanítást minden vallás közös alapjának lehet nevezni (Filaret metropolita, Luth. Welt-Information 1982,12). „Az állandó (különösen nukleáris) fegyverkezés fenyegetése hozta közelebb egymáshoz a világvallásokat, nem pedig Moszkva politikai nyomása” — írja Gottfried Mierau (Luth. Monatshefte 1982,6). Éppen a nyomást hiába keresték a részvevők. Herb David, az Amerikai Lutheránus Egyház tájékoztatási igazgatója szerint a jelenlevők a szervezők részéről „több nyíltságot tapasztaltak, mint várták”, noha az észak- amerikai egyházi vezetők azzal az elhatározással érkeztek, hogy „az udvariasságot nem szabad összetéveszteni a gyengeséggel”, mert „nyílt, őszinte vita szolgálhatja leginkább a bizalomépítést” (Luth. World Information 1982,22). Edgar R. Trexler, az amerikai The Lutheran szerkesztője pedig így fogalmazta meg a konferencia jelentőségét és jellemezte légkörét: „keleti és nyugati vallási vezetők gyűltek össze szovjet földön, élesen szóltak és meghallgatásra találtak” (Luth. World Information 1982,22). Senki sem állítja, hogy a konferencia valamely nyugati főváros parlamentjének ügyrendi szabályzata szerint végezte volna munkáját, de 120 írásbeli módosító javaslatot terjesztettek be a felhívások tervezetéhez, és volt olyan alkalom is, amikor a szerkesztő bizottság hajnali fél négyig tárgyalt sokszor nagyon keményen. Edgar Trexler amerikai egyházi vezetők véleményét is idézi: a dokumentumokat „bármelyik egyházunkhoz el lehet juttatni tanulmányozás és cselekvés céljából, minden magyarázkodás nélkül” (David W. Preus, American Lutheran Church), az eljárás „nyíltabb, kiegyensúlyozottabb volt, mint vártam” (Avery Post, United Church of Christ), az észak-amerikaiak úgy érezték, hogy befolyást gyakoroltak a záródokumentumokra (William P. Thompson, United Presbyterian Church).
