Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982

1982 / 2. szám - Wildberger, Hans: Kortárs teológusok: Brunner Emil, a világot megszólító

H. WILDBERGER: BRUNNER EMIL

35

lyos kiszolgáltatása — a protestáns egyházakon is valamilyen hamis objek- tivizmus lett úrrá. Ékes példája ennek a gyermekkeresztség: „A gyermek- keresztség mai gyakorlatát nem nevezhetjük másnak, mint botrányosnak”. „Az egyház félreértése” című könyve e kritika fő vonalait még élesebben rajzolta meg. Világos, hogy szerepet játszottak itt azok a tapasztalatai, amelyeket a csoportmozgalom idején szerzett. Amikor Brunner később Japánban dolgozott, mély benyomást tett rá az ún. Mukyokai-mozgalom (egyház nélküli keresztyénség), s ez természetesen nem véletlen. Könyvében ő is különbséget tesz az ekklézia és az egyház között. Viszont óv attól, hogy ezt az egyházakkal szembeni ellenséges magatartásként értsük. Az egyházak az isteni gondviselés eszközei voltak és maradnak, s az eleven közösségnek védelmet és támaszt nyújtanak. És bár e felismerésnek óvatosabbá kellett volna őt tennie — az egyház mint intézmény történelmi szükségszerűség! —, még ma is felettébb időszerű ez az írás mint intelem, amely a hamis, klerikális, papos egyháziasságtól óv bennünket.

7. Állam és társadalom. Brunner gondolkodásának azt a szálát követtük eddig, amely élete végéig erősen foglalkoztatta. Most azonban fel kell idéznünk egész etikai koncepcióját, amelyet „Igazságosság” (1943) című fontos munkájában sajátosan vitt tovább. A mű címe: „A társadalmi rend alaptörvényeinek elmélete”. Az állam és a gazdaság a teremtés ama létrendjei közé tartozik, amelyeket határozottan el kell különíteni az ekklézia szférájától. Ott az igazságosságról van szó és a törvény a szabály, itt viszont az újszövetségi agapé értelmében vett szeretetről. Világosan meg kell különböztetni egymástól a két szférát, ha elválasztani nem is szabad őket. Bár a keresztyén ember polgárjoga a mennyben van (Fii 3,20), egyidejűleg beletartozik egy földi államba is. Brunner — noha kritikai fenntartásokkal — nyilvánvalóan a természetjogról szóló egyházi tanításhoz nyúl vissza, és határozottan elutasítja az állam kizárólagosan krisztológiai felfogását: az államot és a társadalmat nem lehet a Hegyi Beszéd „parancsolatai” szerint kormányozni. Brunner felrója a protestantizmusnak, hogy háromszáz év óta nem volt képes kidolgozni az igazságosság tanát, és társadalmi kérdésekben nem tudott eszményképet adni, aminek az az oka, hogy teológiailag nem határolták el egymástól világosan a két területet. Ez nem azt jelenti, hogy Brunner a saját törvényeire akarta bízni az államot és a gazdaságot. így például óvott a meggondolatlan pacifizmustól, amely csak féktelen erőszakhoz vezetne a népek között; hangsúlyozza viszont, hogy a keresztyén ember nem adhatja fel a reményt a háború kiküszöbölésére. A legélesebben elutasítja a totális államot, de tudatában van annak, hogy a népszuverenitás Rousseau-i felfogása is veszélyeket rejt magában.

A könyvet keményen bírálták, mivel — állítólag — túl nagy teret enged az állam és a gazdaság öntörvényűségének. Az igazságosság és a szeretet megkülönböztetése azonban elvileg helyes, és megóvja az egyházat a naiv rajongástól. Azt viszont el kell ismerni, hogy a történelem folyamán mindig végzetesen visszaéltek a „két birodalom” tanával. Az igazságosság minden fajtáját makacsul meg kell kérdőjelezni a szeretet alapján, Isten országának reményéből kiindulva pedig mindig újból ki kell igazítani minden állami és gazdasági rendet.

8. Brunner dogmatikája. Már 1941-ben megjelent a terjedelmes „Kinyilatkoztatás és ész” című kötet, amelyet a dogmatika bevezetésének (Prolegome-