Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Wildberger, Hans: Kortárs teológusok: Brunner Emil, a világot megszólító
34 H. WILDBERGER: BRUNNER EMIL na) tekinthetünk. Figyeljük meg: a könyv címe nem „Ész és kinyilatkoztatás”, tehát Brunner nem az észtől halad a kinyilatkoztatás felé, hanem fordítva, az ész jelenségét próbálja a kinyilatkoztatás felől megragadni. Korábbi munkái alapján azt gondolhatnánk, hogy dogmatikájához itt olyan előmunkálatot végzett, amelyben — ha nagyon óvatosan is — az általános kinyilatkoztatás témáját dolgozza fel. De nem ezt teszi. Igaz, e művében is kitart a teremtésben megnyilvánuló kinyilatkoztatás mellett: „Azért tanítjuk az általános vagy a teremtésben megnyilvánuló kinyilatkoztatást, mert a Szentírás félreérthetetlenül tanítja”. Egyúttal viszont hangsúlyozza: „Nem művelünk ’természeti teológiát’, hanem a keresztyén teológia összefüggésében beszélünk a keresztyén kinyilatkoztatásnak erről a sajátos alakjáról”. Ezért beszél Brunner először a Krisztusban történt kinyilatkoztatásról, a Szentírásról mint ennek tanújáról, az egyházról és a Szentiélekről mint a kinyilatkoztatás közvetítőiről, és végül a kinyilatkoztatásról, mint beteljesülésről. A második fő rész azután „vetélytársaival” szemben védi meg a bibliai kinyilatkoztatást. Legelőször a vallásokkal foglalkozik. Fontosnak tartja, hogy ezeket komolyan vegyük. De végül arra a következtetésre jut, hogy csak a keresztyén hit merheti feltétlen értelemben állítani a kinyilatkoztatás tényét, mert csak ez a hit tud arról, hogy „az Ige testté lett”. Brunner nagy érdeméül kell betudnunk, hogy nem hagyta figyelmen kívül a keresztyén hit és a különböző vallások viszonyának problémáját, amely időközben még égetőbb kérdése lett a teológiának. Éppily figyelemre méltó, amit a racionális teológiáról, a panteizmusról, az idealizmusról, a deizmus- ról és teizmusról ír. Nagyrabecsüléssel beszél pl. Platón és Arisztotelész, vagy Spinoza és Hegel gondolati teljesítményéről, és igyekszik igazságosan megítélni az ateizmust, az agnoszticizmust és a pozitivizmust is. Ennek ellenére vallja: „Az emberi szellem a maga racionális teológiájában találhat ugyan emelkedettséget és megnyugvást, de ,az igazságot, amely szabaddá tesz minket’, nem találja meg ezekben.” A könyv nagyszerű teljesítmény, melyből ismét kiderül, mennyire komolyan veszi Brunner a vitapartnereit, és mennyire képes méltányolni őket anélkül, hogy feladná a bibliai hit ügyét. Hátra van még, hogy utaljunk Brunner voltaképpeni dogmatikájára (I: 1946, II: 1950, III: 1960). Lehetetlen ismertetnünk itt e nagy mű tartalmát, de erre nincs is szükség; a legfontosabb témák mind szóba kerültek már a korábbi írásokban. Brunner természetesen nem feledkezett meg „a teológia másik feladatáról”, itt azonban egyszerűen a dogmatika alapvető feladatát akarja elvégezni, mint „a keresztyén közösség önreflexióját a neki adott és rábízott üzenet alapjára, értelmére és tartalmára”. A kifejtésnél elsősorban nem a szakteológusokra van tekintettel, hanem a lelkészekre és misszionáriusokra, a lelkipásztorokra és hitoktatókra, ezenkívül pedig mindazokra az egyháztagokra, akik szeretnek gondolatilag tisztába jönni a hit problémáival. Hogy milyen hatalmas munka van a mű mögött, sejteti a nagyszámú kitérő (exkurzus), amelyek többnyire az aktuális teológiai vitákba szólnak bele. Említsük meg például az Isten tulajdonságairól szóló tanítás történetét, ahol élesen elhatárolja magát a spekulatív-metafizikai istenfogalomtól, és az igazi bibliai felfogás számára tör utat. Vagy a predesztináció-tanról szóló fejtegetéseit, ahol a következő tételt találjuk: „A két téves felfogás, a kettős elrendelés és a csak üdvösségre rendelés tana, egyformán megszünteti — valamilyen monista sémával — az életnek azt a feszültségét, amely Isten szentségének és szeretetének dialektikáján alapul”. Meg
