Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Wildberger, Hans: Kortárs teológusok: Brunner Emil, a világot megszólító
28 H. WILDBERGER: BRUNNER EMIL kérdésfeltevés keretein belül mozog. Első nagyobb lélegzetű teológiai munkája „A szimbólum a vallási megismerésben” (1914), amellyel teológiai doktori címet szerzett. Munkájának alcíme: „Adalékok a vallási megismerés elméletéhez”. Itt még ilyen, a későbbi teológiája szempontjából egészen meghökkentő megállapítást tesz: „A hit közege (helye, Sitz) a tapasztalat: ez nyitja fel szemünket arra a bennünket és valamennyi értelmes lényt körülvevő és meghatározó felsőbb szellemi világra, amely akarattal rendelkező és követelményeket támasztó világként lép elénk.” A vallásos ember szimbólumokban beszél róla, amelyek tökéletlenek ugyan, de a konkrét egyedire utalnak. Később Brunner elhatárolta magát ettől a munkájától, amelyben csakugyan semmi sincs az ige teológiájából. Annál inkább foglalkoztatja viszont a vallási megismerés lehetőségének kérdése, és megmutatkozik az a szándéka is, hogy párbeszédet kezdjen a filozófiával. Később — Bárditól eltérően — mindkettőt a teológia elengedhetetlen feladatának nyilvánította. 2. Brunner mint a dialektikus teológia egyik alapítója. Már 1921-ben, „Megismerés, élmény, hit” című munkájában — amellyel Zürichben habilitált — az olvasható, hogy meg kell szabadulni „a modern teológia történeti relativizmusától és pszichológiai ,bensőségességétől’ (Innerlichkeit), a modern misztikusoknak, romantikusoknak és azoknak a vallásosságától, akik Isten országát puszta praktikummá szegényítik (Reichgottespraktiker).” A romantikus értelemben vett élménnyel és a racionalista értelemben vett megismeréssel saját hitfelfogását állítja szembe: „A hit szakítás, áttörés, visszatérés az időileg oksági, pszichológiailag történelmi történés messzeségéből az ős- eredetinek, a minden történelmin túl előttünk lévő örökkévalónak az otthonába.” De számára ez semmiképpen sem visszatérés az ortodoxiához, „semmi köze sincs ennek formulákhoz és törvényekhez”, hanem „az isteni csoda tiszteletteljes szemlélése ez,... tevékeny és alázatos elismerése annak, hogy csak az ,egészen más’ az, ami igazán a sajátunk”. Ez a hang Brunner későbbi teológiai álláspontját jelzi már: pozíciót keres a teológiai liberalizmus és a megmerevedett ortodoxia között. Számára az a hit a fontos, amely meghajol Isten előtt és egyúttal menedéket is talál az Isten iránti bizalomban. Következő fontos műve: „A misztika és az ige” (1924). Ennek alcíme — „A modem vallásfelfogás és a keresztyén hit ellentéte, Schleiermacher teológiáján bemutatva” — már jelzi, hogyan szándékozik kidolgozni az ige teológiáját. Barth azonnal észrevette, hogy ez a könyv igazságtalan Schleiermacherral, később pedig maga Brunner is magáévá tette Schleiermacher nagyszabású tervét, hogy párbeszédet folytasson korának művelt embereivel, és ismét kellőképpen figyelembe vette a hit aktusának szubjektivitását, ellentétben a dogma veszélyes objektivizmusával és az ebből eredő hamis hitfogalommal. Legelőször azonban a hit vonatkoztatási pontja, Isten igéje számára kellett a neki megfelelő helyet biztosítania. Hiszen Brunner számára a legfontosabb az volt, hogy érvényre juttassa a teológia legsajátosabb témáját, a Krisztusban történt kinyilatkoztatást. Ezen a ponton feltétlenül szükségessé vált, hogy bővebben foglalkozzék a krisztológiával, s ennek szentelte „A Közvetítő” című művét (1927). Későbbi fejlődése szempontjából jellemző, hogy a Krisztusban történt kinyilatkoztatást élesen megkülönbözteti ugyan az általános kinyilatkoztatástól, de mégsem akarja ezt teljesen kiiktatni. Hangsúlyozza viszont a kinyilatkozta
