Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Wildberger, Hans: Kortárs teológusok: Brunner Emil, a világot megszólító
H. WILDBERGER: BRUNNER EMIL 29 tás két formája közötti „kibékíthetetlen, áthidalhatatlan, halálos ellentétet”, „mert keresztyénnek lenni annyi, mint hinni a Közvetítőben”. A XIX. és XX. század „Jézus-tiszteletével” lényegében az óegyházi krisztológiát állítja szembe. Csak a szűztől születést utasítja el exegetikai érvekkel, főként pedig azért, mert így nem érne célba egészen Isten Fiának megtestesülése. Krisztuson kívül nemcsak istenismeret nem lehetséges, hanem önismeret és üdvösség sem: „Csak Krisztusban, a Közvetítőben ismerjük meg magunkat valóban annak, amik vagyunk”. „Csak a Közvetítőben ismerjük fel Isten akaratát, tehát a jót, mint szeretetet”, mert a szeretet nem emberi lehetőség: „Csak a hit által vétetik fel az ember a szeretetbe, és csak Krisztusban, a Közvetítőben látja meg és szereti felebarátját”. Az ősbűn az, hogy az ember „olyan akar lenni, mint Isten, fel akar szabadulni az isteni kegyelem alól”. Ezért: „Csak a megigazulást adó hit változtatja a jót követelményből valósággá”. Aki Krisztusban van, az valóban új teremtmény. Így lesz az etika „kell-etikából” „lét-etika”. Csakis így „kerül az ember valóban etikai viszonyba a történelmi valósággal”, mert most a történelem lényeges döntéseknek, illetve a Krisztus melletti vagy Krisztus elleni alapdöntés megvalósításának színhelye lesz. Ebben a könyvben Brunner már teljes egészében dialektikus kinyilatkoztatás-teológia képviselője, és nála még Barthnál is határozottabb e teológia Krisztusra-irányulása. 3. „A teológia másik feladata”. Hamarosan megmutatkozott azonban, hogy Brunner kész volt a dialektikus teológián belül a maga útját járni. Már „A protestáns teológia vallásfilozófiája” (1927) című munkájában megjelenik az, amit később „a teológia másik feladatának” nevezett. A Krisztushit, mivel választ kell adnia az ember problémáira és gondjaira, tud a filozófiai megismerés kérdésességéről, és ezért lehetséges, hogy a kinyilatkoztatás oldaláról párbeszédet kezdjen vele. Ezzel megjelenik a „kapcsolódási pont” fogalma, amely ettől kezdve központi jelentőségű Brunner gondolkodásában. És ahogy a teológiának feladata az „ésszel” való párbeszéd, ugyanúgy párbeszédet kell folytatnia a vallásokkal is. Kellő óvatossággal fel lehet használni itt a logosz szpermatikosz óegyházi tanítását. Brunner szerint tehát csak bizonyos módosítással érvényes a kinyilatkoztatás és az ész, valamint a kinyilatkoztatás és a vallás közti abszolút ellentét, amelyet Barth hirdetett. ' „A teológia másik feladata” lett azután a címe is egyik dolgozatának (Zwischen den Zeiten, 1929), amelyben elhatárolta magát Barth egyoldalúságától, aki hevesen bírálta is ezért. Brunner szerint a teológia legfontosabb feladata természetesen továbbra is az, „hogy felszólítson az Isten igéjén való gondolkodásra”. De foglalkoznia kell a megszólítandó ember önértelmezésével is, annak mindenkori történelmi horizontján. Ezzel Brunner visz- szatér ahhoz, amit a teológia egyébként polemikának nevez. Ö viszont ennek helyébe az „erisztika” (a vita művészete) fogalmát tette: a hitnek nem kell védekeznie, sem polemizálnia, de a teológiának ott kell felkeresnie az embert, ahol van, hogy úgy tudja kimondani a Krisztusról, az Űrről és Megváltóról szóló igét, hogy az valóban eljusson hozzá. Tragikus volt, hogy Barth Károly nem tudott csatlakozni ehhez az elgondoláshoz; elutasító magatartása talán csak a nemzetiszocializmus korának teológiai szituációjából érthető, minthogy Barth a legélesebben el akarta magát határolni a német keresztyének „vér és föld”-teológiájától.
