Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Magyar Imre: Az öregségről
22 MAGYAR IMRE: AZ ÖREGSÉGRŐL annál is inkább, mert — szerencsés esetben — ők is elkerülhetetlenül idősek lesznek. Járjon az idős ember emelt fővel és büszkén, és ne törődjön a tévhitekkel, hogy őt a fiataloknak kell eltartani, hogy élősködik az állam nyakán, hogy haszontalan terhe a társadalomnak. Ezek ostoba fecsegések. Mindazt, amire jutott, maga érte el, és ha szerencsétlen módon támogatásra szorul — minthogy munkájának a nyugdíj nem méltó ellenértéke —, ez a támogatás nem alamizsna, hanem a végzett munkával bőven kiérdemelt juttatás. Az, hogy ma a fiatalok dolgozhatnak és alkothatnak, az öregek munkáján alapul. Éljen tehát az idős ember magabiztosan, öntudatosan, ha pihenni akar, pihenjen, mert ehhez is jogot szerzett, ha azonban munkavágy él benne, melyet nehéz adminisztratív eszközökkel kiölni, találjon magának tevékenységi területet. Ha a társadalom ezt nehezíti, küzdje le a nehézségeket, és semmiképpen se tekintse hátralévő napjait hiábavalóknak, ne tekintse életét az öregkor beálltával befejezettnek. Példákat szoktak emlegetni nagy emberekről, akik öregkorukban nagy és jelentős műveket alkottak. Nem lehet mindenki nagy ember, de munkát és tevékenységet mindenki lelhet, aki erre törekszik. A családban pedig az idős nagyszülő szinte nélkülözhetetlen. A teljes élethez a tevékeny öregség, mint annak befejező, kiteljesedő, mérlegkészítő, elszámoló, megnyugvó periódusa, mindenképpen szükséges. Nem szabad belemerülni az öregség testi kellemetlenségeibe és az időnként előforduló meg nem értésbe. Még a kisebb-nagyobb sérelmek okozta rossz érzésbe se. Vegyük tudomásul az öregedést! Nem baj, ha észrevesz- szük, hogy a szobában, amelyben tartózkodunk, feltűnően meleg van, szeretnénk ablakot nyitni vagy kimenni a levegőre. Nem baj, hogy más emberek tapintatlanul hangos és gyakran értelmetlen beszéde idegesít és nyugtalanít bennünket. Tűrjük! Nem baj, hogy néha egyedül érezzük magunkat és azt hisszük, hogy velünk már azért nem törődik senki, mert kiöregedtünk és semmi hasznunkat nem lehet már venni. Térjünk napirendre afelett, hogy a villamosban egy fiatal lány átadja az ülőhelyét. Nahát! Ilyen öreg azért még nem vagyok! Köszönöm, tessék csak ülve maradni. Máskor bosszant, hogy fiatalok ülnek és hagyják a láthatólag idős embert ácsorogni. A Közértben ránk szólnak, hogy ne tolakodjunk, igazán több ráérő időnk van, mint a dolgozó embereknek. A zebrán élesen ránkdudál és valami érthetetlent és dühöset mond az ifjú kocsitulajdonos, ilyesmit: „Szedd a lábad, öreg!” És miért tegez? És ha a berzenkedő ifjú medikussal közöljük, hogy a mi időnkben az egyetemi tandíjat és a megélhetést tanítással, alkalmi munkákkal kellett megszerezni és a végzett orvos havat takarított éjszaka, szemünkbe nevet és felkér, hogy hagyjuk abba ezeket az ócska és unt históriákat, ma más világ van, ami elmúlt, elmúlt — mindezekkel ne törődjünk. És ha az újságokban azt olvassuk, hogy nagyon sokan és egyre többen vagyunk és teher vagyunk az állam nyakán és a dolgozó embereknek kell minket eltartani és milyen sokba kerülünk, és milyen nagy gond vagyunk a kórházakban, melyeknek ágyait ellepjük, holott csak ápolásra szorulunk és a drága egészség- ügyi ellátást lehetetlenné tesszük a valóban gyógyításra szoruló dolgozó emberek számára, engedjük el mindezt a fülünk mellett. Azzal se törődjünk, ha művezető, igazgató, főkönyvelő, egyetemi tanár helyett csak mint „nyugdíjasáról emlékeznek meg rólunk, ha egyáltalán megemlékeznek. Éljük a magunk meggondolt, idős, lehiggadt, nyugodt életét. Töltsük napjainkat lehető tevékenyen. Vigyázzunk az unokáinkra, ha vannak, műveljük a kertünket, ha van, élvezzük a természetet, a hó fehérségét és a rü
