Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 89 mány-idézetekkel teszi hitelessé mondanivalóját. Ezzel azt a kívánságot ébreszti, hogy érdemes lenne Pázmány Gondolatok színházi életünkről A televízió világviszonylatban közismert elszívó hatása ellenére Magyar- országon napjainkban a színházi látogatottság foka nagyon magas, hozzávetőleg 98 százalékos. Egy felmérés szerint azonban az is nyilvánvalóvá vált, hogy színházaink magas látogatottságát hozzávetőleg 50 ezer színházrajongó alkotja; ennyien járnak tehát átlagosan és bizonyos rendszerességgel színházainkba. Az első pillanatban kicsinek látszó számot is becsülnünk kell azonban, különösen ha hozzátesszük, hogy a nézők nagyobb része fiatalokból áll, akik szellemi és erkölcsi arculatuk kialakításában jelentős szerepet szánnak a színháznak, és nem csupán szórakozni, hanem gondolkodni és korunk sokrétű, olykor egyenesen kusza társadalmi-po- litikai-etikai problémái között eligazodni és állást foglalni akarnak. Ezért olyan nagy a színházak felelőssége. Darvas Iván nyilatkozott így: „A játék ösztöne velünk született. A színházban mindig is az volt a cél, hogy azok, akik csinálják, bizonyos fajta fájdalmat okozzanak azoknak, akik nézik, de ez a fájdalom — felemelő fájdalom. A cél: kicsikarni a nézőktől a tükörbe tekintést.” Egy fiatal rendező ezt mondta: „Az ember mindennapi életében rejtőzködő lény. Igazi önmagát nem mutatja meg egykönnyen. Kivételes pillanatok kellenek, hogy ez a gátlás föloldódjék. Ez történhet meg a színházban.” Ha tehát körülnézünk mai színházi életünkben, ilyen kérdésekre keresünk feleletet: hol tart mai színházművészetünk? Mit akar adni azoknak, akik hajlandók „tükörbe nézni”, „rejtőzködésükből” kilépni? Milyen igényeket igyekszik kielégíteni (hiszen eltérő igénnyel mennek ma is az emberek színházba!), hogyan vesz részt szellemi-kulturális életünk egészében, hogyan próbálja kifejezni és alakítani az műveiből egy szemelvényes gyűjteményt kiadni. Bottá István ún. „közszellemet”, társadalmi közérzetünket? A hatvanas években a korábbi évekhez képest nyilvánvaló kinyílást, megélénkülést tapasztalhattunk a színházi életben. Addig néma írók művei színre kerültek, a külföldi szerzők társadalmi drámáinak javát előadták. Emlékezetes előadások, nagy rendezők és színészek művészi kibontakozása, megélénkülő vitázó kedv a közönség és a kritikusok részéről, ezek jellemezték azokat az éveket. A hetvenes évek második felétől napjainkig azután érezhetővé vált nemcsak egy nemzedékváltás, de ezzel együtt egy eszmei és stílusváltozás is, sok nehezen érthető, pesszimista életérzést tükröző, a felvetett zavaros helyzetekből kiutat nem mutató darab, és a szellemi zavart csak fokozó rendezés. A forradalmi lendület alábbhagyása, a társadalomban jelentkező problémák és visszásságok nyers bemutatása, az egyes színházak vezetésében, célkitűzéseiben is mutatkozó bizonytalanság, kifulladás jelei kerültek felszínre. Kulturális vezetésünk meglehetősen nagy önállóságot ad a színházak vezetőinek, ez természetesen a felelősségüket is növeli. Elsősorban a mai magyar írók alkotásai lehetnek számunkra mérvadók, hiszen társadalmi valóságainkat hitelesen csak ők írhatják meg, de áttételesen a külföldi szerzők darabjai is tanulságosak lehetnek, és gazdagíthatják kulturális életünket. A teljesség igénye nélkül próbálunk néhány csomópontot kiragadni a nagy választékból. 1. Vívódó, útkereső színdarabok. Az utóbbi években a legnagyobb figyelem Csurka István műveinek bemutatását kíséri. Mind a „Házmestersirató”, mind pedig a korábban íródott, de később bemutatott „Deficit” az író keserű hangvételű, nyelvezetében is nyers, ám kétségkívül gondolkodásra késztető darabja, saját nemzedékének kíméletlen
