Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Bozóky Éva: Isten kezében: Részletek Sztehlo Gábor emlékiratából (Első rész)
68 BOZÓKY ÉVA: ISTEN KEZÉBEN vele, hogy budapesti kórházi lelkésszé nevezi ki, mellesleg azonban delegálja őt a református egyház által létrehozott „Jó Pásztor” segélyszervezetbe, amely az üldözött zsidóság lelki és fizikai támogatását volt hivatva szolgálni. Az indítás tehát az egyháztól jött. Öt a püspök küldte. De hogy éppen őt küldte, az nem volt véletlen. Személyes tulajdonságai, pedagógus alkata, gyermekszeretete, bátorsága erre a feladatra predesztinálták. A püspöknek nem kellett keresgélnie. A megfelelő ember — akit ő keresztelt, konfirmált, avatott, esketett — ott volt a szeme előtt. Csak küldenie kellett, ő pedig indult a hívó szó nyomán. A fiatal lelkészt már a kórházi szolgálat mélyen megrendíti. Így ír róla: „Ahogy egyik ágytól a másikig mentem: csupa öngyilkos. 90 százalékuk sárga csillagot viselő. Talán 9 látogatást tudtam három óra alatt elvégezni, a végén már alig bírtam magam, annyira elfáradtam. Bizony sokszor szégyelltem magam ebben a szolgálatban, mert annyiszor hiányzott a csöndes meghallgatás, a csöndes imádság és legfőképpen a türelem. A hajsza, ami körülvett, nem engedett csöndességet. Kórházi szolgálatomhoz tartozott vasárnaponként egy-egy istentisztelet, ilyenkor vasárnap is látogathattam, és a betegekkel hosszabban is el tudtam beszélgetni. Itt láttam, milyen következményekkel járt a deportálás megkezdése. A bombatámadások alkalmával még nem vitték le a betegeket. Egy alkalommal éppen, istentisztelet alatt jeleztek a szirénák légiveszélyt, de a hívek nem mozdultak, és az ápolók sem indultak az óvóhelyre. Valahol távol hallottuk a szőnyegbombázás okozta becsapódásokat, de folytathattuk tovább az istentiszteletet. A sárga csillag viselésére kötelezettek bizony igen sokszor megtagadták az óvóhelyre menetelt, nehogy a nagy tömegben valaki mégis megismerje őket. A maguk osztályán, kis környezetükben biztosabban érezték magukat. Nem mondhatom, hogy hitet találtam volna közöttük. Hitet, amivel letették volna életüket Isten kezébe. Nem, inkább valami fanatikus vak bizalom volt sokakban, hogy meg fognak menekülni, mert meg akarnak menekülni. (...) Igen sokszor, amikor egy-egy ágyhoz léptem, úgy nézett rám a beteg, hogy szerettem volna inkább tovább menni, mert a szemekből nyíltan ki lehetett olvasni: ugyan mit akarsz itt? Hamis a szeretet, amit a szádra veszel (...) Nagyon nehéz volt ez a szolgálat, és nagyon sokszor irigyeltem az ápolónővéreket, akik a betegeknek szavak helyett ápolást, ételt, italt, védelmet tudtak nyújtani. Mennyit kellett volna tennem nekem is, és mennyire tanácstalan voltam a gyűlölet világában.” Még a kórházakban és a Jó Pásztor szervezet központjában tevékenykedett, amikor Friedrich von Born, a Nemzetközi Vöröskereszt svájci delegátusa magához kérette. Ö most már gyermekotthon létrehozásán töprengett, de se ház, se pénz, se élelem nem állott rendelkezésére. A semmiből hogyan teremthetne? A kétségbeesés határán volt, amikor először hivatta a delegátus. A beszélgetés is inkább tapogatózásnak tűnt, mindkét fél óvatosan kémlelte a másikat — bízhat-e benne? Konkrétumokról alig esett szó, és a találkozást néhány hétig nem követte folytatás, ősszel azonban a Jó Pásztor központja annyira veszélyeztetett helyzetbe került, hogy be kellett zárni. És akkor, hirtelen, váratlanul újra jelentkezett Friedrich von Born, majd az első család, mely villáját a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá akarta helyezni. ,,A delegátusnak mindenről beszámoltam, és ő adott pénzt. Ez a pénz nem áradt bő folyamokban, de egy hónapra fedezte a szükségeset, és be tudtunk
