Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Fasang Árpád: Hogyan szerethetjük meg Bartókot?
42 FASANG ÁRPÁD: HOGYAN SZERETHETJÜK MEG BARTÓKOT? talata eredményeként kialakult álláspontot nehéz feladnunk. Kevesen képesek követni Goethe jó tanácsát a régi és új viszonyát illetően: „A régit tartsátok meg hűséggel, az újat fogadjátok szívesen.” Hiszen az új befogadásának éppen a régihez való hűségünk állja útját. De vajon hűtlenség-e a szellemi élet terén feladnunk egy okos gondolatot egy még igazabbért? Egy másik figyelemre méltó vallomás ebben a kritikában az, hogy Bartók zenéje „szokatlan”. Ezzel a problémával Bartóknak is meg kellett küzdenie. „Liszt zenéje és a mai közönség” című, 1911-ben megjelent tanulmányában erről így vall: „Még tanuló koromban először került kezembe a Liszt-szonáta. Megpróbálkoztam vele, de megbarátkozásra akkor nem került sor. Az expozíció első felét ridegnek találtam, üresnek éreztem, a fugato iróniáját észre sem vettem. Persze ez akkor volt, amikor Beethoven utolsó szonátáit sem értettem meg. Nemsokára azután hallottam a szonátát Dohnányitól, befejezett tökéletességű előadásban. Dacára ennek, a megértéstől távol maradtam. Néhány év múlva újra elővettem a művet — zongoratechnikája és nehézségének legyőzése érdekelt. És tanulás közben lassan-lassan megszerettem, ha nem is föltétlenül. Később beszélgettem egyszer Dohnányival erről a szonátáról, és akkor legnagyobb csodálkozásomra kiderült, hogy ő is ugyanígy járt vele. Ebből is látszik, hogy bizonyos fajta muzsikához hozzá kell szokni.” Később — 1921-ben — önéletrajzában visszatér erre a problémára: „Strauss Richárd varázsa eközben nem tartott soká. Újra Lisztet tanulmányoztam és főként kevésbé népszerű műveiben, mint az Années de péle- rinage, az Harmonies poétiques et religieuses, a Faust szimfónia, a Haláltánc stb. Néhány, számomra idegen külsőségen áthatolva eljutottam a lényegéig. Felfedeztem Liszt igazi jelentőségét, s a zene továbbfejlődése szempontjából sokkal nagyobb lángelmét ismertem meg benne Wagnernél vagy Strauss- nál...” Bartók e két megnyilatkozásában szinte megadja a saját zenéje megközelítésének útját. Az első esetben még csak „megszokásról” beszél, az önéletrajzban már a „tanulmányoztam” kifejezést találjuk mint a megértés feltételét. E tanulmányozás nélkül Bartók zenéjéhez sem kerülhetünk közelebb. E nélkül Illyés Gyula megállapítása marad érvényben: „Bartóknak több a híve, mint értője”. („Csak tiszta forrásból” című, Bartókról szóló írások gyűjteményének előszava.) Ezt a tanulmányozást az teszi nehézzé, hogy Bartók zenéje egész munkássága során állandóan megújult, változott. Belőle nem csak egy, hanem sok újításra tellett. Nem elegendő tehát egy kulcsot találnunk művei megfejtéséhez, hanem — mint „A kékszakállú herceg vára” című művében — vállalnunk kell a fáradságot ahhoz, hogy mindegyikhez megkeressük az éppen odakívánkozó kulcsot. Ennek keresésében nagy segítséget kapunk éppen tőle, az 1941-ben Amerikában adott interjújában. Ebben így látta a saját munkásságát: „Ami engem illet, úgy hiszem, következetesen és egy irányban fejlődtem, legalábbis úgy 1926-tól kezdve, amióta műveim jóval kontrapunktiku- sabbak és egészében véve egyszerűbbek lettek. Ezt a korszakomat az is jellemzi, hogy erősen hangsúlyozom a tonalitást. Ezelőtt, mintegy 1918-tól 1924-ig műveim jóval radikálisabbak és homofónabbak voltak. Mennél érettebb lesz az ember, úgy tűnik, annál inkább felmerül benne az a kívánság, hogy eszközeivel takarékoskodjék, hogy egyszerűbb legyen. Az én nemzedékemhez tartozó más zeneszerzők hasonló törekvései talán ugyancsak ezzel magyarázhatók. Érett korunkban találjuk meg a helyes arányt, azt a közép
