Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Fasang Árpád: Hogyan szerethetjük meg Bartókot?
FASANG ÁRPÁD Hogyan szerethetjük meg Bartókot? A cím azokra az okokra kérdez rá, amelyek Bartók zenéje megszerelésének — megértésének, elfogadásának, a vele való azonosulásnak — útját állják. Megértésről, elfogadásról, azonosulásról kell beszélnünk, mert ezek adják a „megszeretés” fogalmának tartalmát. Könnyű dolgunk lenne, ha valamiféle közvéleménykutatással tudnánk ezekre az okokra fényt deríteni. Ezek híján rá kell hagyatkoznunk azokra a bírálatokra, amelyek Bartókot munkássága során érték. E tájékozódásunkban igen tanulságos nyomban az első önálló szerzői estjéről a Budapesti Hírlap 1910. márc. 20-i számában Kern Aurél tollából megjelent kritika. Kern Aurél a maga korában nagy tekintélyű muzsikus volt. Majd három évtizedig a Budapesti Hírlap zenekritikusaként működött. Később a Nemzeti Zenede, majd az Operaház igazgatója is volt. Megnyilatkozása már csak azért is tanulságos, mert kora zeneértőinek állásfoglalását tükrözi. Írásából a következőket idézzük: „...ez alkalommal Bartók Béla műveit hallottuk. A műsor világosan demonstrálta két órán keresztül azt, amit Bartók művészi fejlődésében éveken át megfigyelhettünk. Ez a fiatal komponista ragyogó tehetséggel, igazán nagyszabású kvalitásokkal kezdte meg pályafutását. Gazdag, erőteljes, színmagyar invenciója volt. Gyönyörű formákban dolgozott, polifóniája és fölépítése mesteri tudásra vallott. Ekkor kezdett rá hatni Strauss Rikárd (sic!) és a kakofóniák iskolája. Beleélte magát ebbe a rendszerbe s most e rendszer beteg fanatikusa. Szinte túl tesz Strauss Rikárdon. Lírája és zenei reflexiója mélyebb, mint Straussé, és metafizikai jellegében Beethoven utolsó periódusára emlékeztet. De nekünk érthetetlen. Bartók egyéniségének kialakulását ma három művében láttuk. Az első egy zongorakvintett, a fiatal, kezdő Bartók munkája. Dallamos, formás, egészségesen modern muzsika. Magyarsága szerves, öntudatlan, az egész szerkezetet átjáró. Következnek a zongoradarabok. Itt már tombolnak a disszonanciák, a vakmerő sajátszerűségek. Mikor magam foglalkoztam velük, teljességgel nem értettem meg őket. Közben magától a szerzőtől hallottam, többször egymásután, s lassan derengeni kezdenek bennem a hangzás körvonalai, érzem, hogy itt akusztikai feszültségek halmazáról van szó, mely néha nyolc-tíz taktus után oldódik csak föl. Vagyis sejtem, hogy a kakofóniának is lesz valamikor törvényszerűsége, bennök is megvan a feszültség és kielégítés, mozgás és nyugalom esztétikai törvénye, de egészen másképpen, mint ahogy mindeddig megszoktuk ...” Ebben az elemzésben kétségtelenül az újtól való idegenkedés a legdöntőbb. Ez emberileg érthető is. Hiszen egy élet felhalmozott ismeretanyaga, tapasz
