Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Erdélyi Zsuzsanna: Van-e hazai evangélikus népi imádsághagyomány?
ERDÉLYI ZSUZSANNA: VAN-E HAZAI EVANGÉLIKUS... 31 nek adott fázisát. Részletesen lásd Bálint Sándornál (i. mű 203—205. o.), ki közli az általánosan ismert prózaritmusú szöveget.” (Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. Bp. 1973.) Bálint Sándor idézett kutatási eredményeiből idecsatolom még a következőket: „Az Aranymiatyánk asszonynépünknek máig egyik legkedvesebb elmélkedő imádsága: Jézus édesanyjának, Máriának elmondja, hogy mi várakozik reá nagyhét első napjaiban. Eredetét tudomásunk szerint még nem tisztázták, de a XV. században a németség már ismeri. Középkori kódex- irodalmunkból nem tudjuk kimutatni, bár a Weszprémi-kódex passióelőadása: Jézus és Mária ismétlődő bethániai beszélgetése emlékeztet rá. Előfordulhat épületes barokk-imádságirodalmunkban is, eddigi kutatásaink azonban nem jártak eredménnyel. A hazai ponyván a múlt században számos magyar, német és katolikus délszláv változata bukkan föl. Ismeri a szlovén nép is. Nyilván otthonos a cseheknél, szlovákoknál is. Az imádság voltaképpen Jézus édesanyjától való első, virágvasárnapi búcsúzkodása, amely a kánoni evangéliumokban nem fordul elő.” Feltehetően a Bálint Sándor közölte nem strófikus imádság lehetett az általánosan elterjedt hazai megjelenési forma. Ui. az általa is jelzett nemzetiségi nyelvű, birtokomban szintén meglevő változatok is erre látszanak utalni. A „Hegyet hágék” kötet fentebb közölt strófikus szerkezetű éneke viszont Molnár Sándorné német változatára „rímel”, amely lévén verses formában, nem véletlenül jelent meg F. Avenarius balladagyűjteményében. Akár dramatikus, párbeszédes, közvetlenül megjelenítő, akár epikus, elbeszélő formában él is a szöveg az ének- és imádsághagyományban, funkciója, szerepe ugyanaz. Az elmondó a nagyheti eseménysor fölelevenítésével és erős átélésével részesévé válik a krisztusi szenvedésnek és közvetve a megváltás történésének. A középkori passiómisztika mai végigélője számára egyre megy, hogy e lelki hasznot, katartikus folyamat elindítását milyen megfogalmazású szövegek hozzák létre. Lényeges, hogy létrehozzák azt. Ahogy a néphagyomány archaikus imádságai, fájdalmas énekei, szent históriái mutatják, ennek a transzcendenciába vetülő belső állapotnak mindig megvoltak a megfelelő érzelmi töltésű lendítő szövegei. Másodlagos kérdés volt az is, hogy a krisztusi szenvedéssel való azonosulás tisztító élményéhez közösségi keretben, pl. a templomban, a szent sírnál, keresztúti ájtatosságok során, netán a falu keresztjeinél jutottak-e a hívek, vagy kisközösségi áhítatok során? Esetleg elég volt a lélek ráhangolására a tűzhely melletti sarok csöndje, magánya, s az áhítatot kiváltó egy szál jajongó dallam a profán környezetet is a nagypénteki misztikum szakrális helyévé avathatta. Az ilyen nagyheti, Krisztussal társító szövegek, ahogy az archaikus népi imádságkutatás eddigi eredményei jelzik, a katolikus közösségek hagyományában szinte a képzeletet fölülmúló bőségben találhatók. Nyomaiban megvannak még a reformátusok között is, erősen racionalizált, lerövidített formában, rendszerint esti imádságként, vagy átvétel révén, környezeti hatásra, esztétikai igény kielégítésére. Az idevonatkozó református hagyománygyűjtés összegezését a Confessio 1979. 1. számában végeztem el. Körülbelül ez időben kért föl Veöreös Imre szerkesztő a meginduló Dia- konia számára cikk írására. Elvállaltam, bár igazában jobban izgatott az, amit nekem mondanának az evangélikus hívek, mint az, amit én mondhatnék nekik. Közben megérkezett Molnár Sándorné szép levele, mely egyértelművé tette a kérdést. Akár jelképesen is fölfoghattam: hadd beszéljenek először az oly sok mindent tudó öregek, aztán meglátjuk, miképpen helyezem
