Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Reinhold Niebuhr: Az antik és a keresztyén emberkép
22 NIEBUHR: AZ ANTIK ÉS KERESZTYÉN EMBERKÉP ról alkotott elképzelés következtében — az emberi személyiség testi és lelki egysége, amit mindhiába kutattak az idealisták és a materialisták. Továbbá ez a felfogás kikerüli azt az idealista tévedést, miszerint a szellem lényegileg jó, a test pedig gonosz. De elhárítja azt a romantikus tévedést is, amely szerint az ember mint szellem vagy értelem rossz. A bibliai felfogás szerint az ember teremtett lény, akinek testileg is és lelkileg is véges a létezése. Nyilvánvaló, ha egy nézet a racionalitást meghaladó előfeltételezéseken alapul, azonnal kritikus helyzetbe jut, ha racionálisan kerül kifejtésre. Az értelem ugyanis hajlamos arra, hogy egy ismert tényezőt válasszon ki a magyarázat rendező elvéül, és hogy a többit is ebből származtassa. Az értelem legtermészetesebb hajlama szerint önmagát tenné meg a végső rendező elvnek, s így hatásában Istennek tarthatná magát. A keresztyén pszichológiának és filozófiának sohasem sikerült teljesen levetkőznie ezt a hibát, s ez a magyarázata annak, hogy a materialisták tévesen bár, de éppen a keresztyén hitet tartják az idealizmus forrásának. Szintén az értelem az oka annak, hogy a test és a lélek egységéről szóló bibliai tanítás gyakran nem látszott többnek a kezdetleges zsidó lélektannál. A héber gondolkozásban az emberi lélek a vérben van jelen, s a halandó testben lakozó halhatatlan lélek gondolata mindvégig ismeretlen marad. Igaz azonban, hogy bizonyos különbségek fokozatosan kimutathatók. Kezdetben a héberben a mach és a nephes alig jelentenek többet „lélegzetnél”, de a két szó jelentése fokozatosan elválik egymástól: a héber mach körülbelül a görög nous szinonimája lesz, amíg a nephes görög megfelelője a lélek, a psyché lesz. De a görög gondolkodással szemben ez a különbség nem vezet dualisztikus következményekhez. A bibliai gondolkodás monizmusa nem esik abba a kísértésbe, hogy a physis, psyché és a nous közé olyan éles határvonalat húzzon, mint azt az Anaxagoras előtti görögök tették; s az sem áll, hogy ez a felfogás csak egy kialakulatlan lélektan eredménye, ugyanis az egység annak a bibliai szemléletnek a következménye, amely Istent mint teremtőt fogja fel a teremtés jóságába vetett hit alapján. A keresztyén emberkép másik fontos jellemzője, hogy az embert elsősorban Isten látószögéből értelmezi, és nem az ember racionális tulajdonságainak egyedülállósága vagy a természethez fűződő viszonya alapján. Az ember „Isten képére teremtetett”. Sok keresztyén racionalista téved akkor, amikor azt állítja, hogy e fenti kifejezés nem több annak a ténynek a vallásos képénél, amit a filozófia igyekszik kimutatni, amikor az emberről, mint értelemmel rendelkező állatról beszél. Már korábban utaltunk arra, hogy az emberi szellem azzal a különleges képességgel rendelkezik, hogy képes folyamatosan önmagán kívül kerülni (...) A tudat olyan képesség, amely egy irányító központból néz végig a világon, és így dönt a cselekedet felől. Az öntudat a transzcendencia következő fokát jelenti, amiben az én (self) önmaga tárgyává válik olyan módon, hogy az ego végül mindig alany marad, és sohasem lesz tárgy. Az a racionális képesség, amely áttekintheti a világot, és a világot értelmezve általános fogalmakat alkothat -r— elemezvén a világ rendjét —, csak egy aspektusa annak, amit a keresztyénség „léleknek” -nevez. Az én (self) annyiban ismeri önmagát, amennyiben a világot ismeri, mivel önmagán és a világon kívül áll, s ez azt jelenti, hogy magát csak önmagán túlról és a világból értelmezheti. ; Az emberi lélek eredendő otthontalansága adja minden vallás alapját, mivel az én, ami önmagán és a világon kívül áll, képtelen megtalálni az élet értelmét önmagában és a világban. Ugyanis nem azonosíthatja a természetben
