Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Reinhold Niebuhr: Az antik és a keresztyén emberkép
NIEBUHR: AZ ANTIK ÉS KERESZTYÉN EMBERKÉP 23 az értelmet és az oksági viszonyt, mivel az értelem szabadsága nyilvánvalóan különbözik a természet szükségszerű oksági láncolatától. Továbbá az értelem és a racionalitás sem azonosítható, mivel az én túllépi a maga racionális észjárását például azért, hogy feltehesse a kérdést: van e összefüggés a racionális és a természeti erők, illetve azok visszatérése között. Ez a szabadságra való képesség az, ami végül arra készteti a nagy kultúrákat és filozófiákat, hogy meghaladják a racionalizmust, és az élet értelmét a létezésnek egy feltétel nélküli alapjában keressék. De az emberi gondolkodás látószögéből a létezésnek e feltétlen alapja, az Isten, csak negatívan határozható meg. Ezzel magyarázható az, hogy a misztikus vallások és azon belül a nyugati kultúra újplatonikus áramlata egyfelől érdekes hasonlóságot mutatnak a keresztyén- séggel, másfelől alapvetően különböznek is tőle az ember természetéről szóló tanításban. A misztikus vallások és a keresztyénség az emberi lélek mélységét egyaránt az öntranszcendenciára való képesség mértékével mérik. Így Plotinus a nous-t másképp határozza meg, mint Arisztotelész. Nála a nous az önismeretre való képességet jelenti, és nincs olyan határ, amely az örökkévalótól elválasztaná. A misztika és a keresztyénség megegyezik abban, hogy az örökkévalóság szempontjából értelmezi az embert. De mivel a misztika egy meghatározatlan végső valósághoz vezet, hajlamos arra, hogy a kicsinyes dolgokat, beleértve a személyiséget is, lényegileg rossznak tekintse. Minden misztikus vallásra jellemző tehát, hogy annyiban helyez hangsúlyt a személyiségre, amennyiben az képes a miszticizmus által hangsúlyozott öntudatra és amennyiben több a személyiség testi jelentéktelenségénél. A misztikus filozófiák végül épp azt a személyiséget utasítják el, amelyet először hangsúlyoztak, mivel számukra a véges partikularitás elsüllyed a létezés kö- rülhatárolhatatlan és tagolatlan isteni alapjában. A keresztyén hit fogalmai szerint Isten akarat és személyiség, tehát az igazi személyiség számára egyedül lehetséges alap, noha az öntudatnak nem az egyetlen lehetséges előfeltétele. De az Istenbe, mint akaratba és személyiségbe vetett hit elválaszthatatlan az Isten önkinyilatkoztató erejébe vetett hittől. A keresztyén ember hisz Isten önfeltáró cselekedetében, amely a Krisztus által történt kinyilatkoztatásban csúcsosodik ki. Ez az alapja a személyiségről és az egyéniségről szóló keresztyén tanításnak. A keresztyén hit értelmében az ember az akarat egységében értelmezi magát, ami Isten akaratában teljesedik ki. Az emberi személyiség problémája úgy vetődik fel, mint a teológiát örökké foglalkoztató általános és különös kinyilatkoztatás viszonyának egyik jele. Az a meggyőződés is az általános kinyilatkoztatáshoz tartozik, hogy az ember túlságosan is a természeten és az értelmén kívül he lyezkedik el ahhoz, hogy önmagát e két szempont bármelyikével a félreértés veszélye nélkül értelmezhetné (...) De ha a további isteni kinyilatkoztatás megszűnik az ember számára, ismét fennállhat annak a veszélye, hogy az ember félreérti önmagát: tudniillik, ha a természet és az értelem viszonyáról nem kíván tudomást venni, oda fog jutni, hogy az isteni.valóságban való feloldást fogja keresni, amely egyszerre jelenthet mindent és semmit. Ahhoz, hogy helyesen értelmezze magát az ember, abból a hitből kell kiindulnia, hogy Isten értelmezi őt önmagán túlról, kívülről; hogy meg kell találnia az isteni akaratnak való engedelmesség módját; Az ember számára ez az Istentől jövő kapcsolattartás teszi lehetővé, hogy anélkül viszonyíthassa magát Istenhez, hogy maga is istennek mutatkozna. így teremtményként fogadja el Istentől való távolságát, anélkül azonban, hogy a végességének tulajdonítaná a természetében rejlő rosszat. Az ember véges természeti és történelmi léte
