Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Reinhold Niebuhr: Az antik és a keresztyén emberkép
NIEBUHR: AZ ANTIK ÉS KERESZTYÉN EMBERKÉP 38 jesen eltűnt, miután a modern gondolkodás úgy értelmezte újra és úgy alakította át a klasszikus emberképet, hogy az egy magasabb fokú materializmushoz vezetett. Így vált a modern kultúra az emberi természetről alkotott két egymással szemben álló nézet csataterévé. Ezt a konfliktust nem lehetett feloldani. A csata végül is a modernizált klasszikus emberkép teljes győzelmével ért véget. Ezt a győzelmet manapság már nem valamiféle külső ellenség fenyegeti, hanem az önmagán belül kialakult bizonytalanság és zűrzavar. Ahhoz, hogy az eddig elmondottakat megerősítsük, arra van szükség, hogy röviden vázoljuk a klasszikus és a keresztyén elképzeléseket. Az antik emberkép összetevői a platoni, az arisztotelészi és a sztoikus emberfelfogások; mindezek természetesen egymástól eltérő szempontokra helyezik a hangsúlyt, de alapállásukban mégis közös, hogy az embert mindenekelőtt egyazon nézőpontból tekintik: racionális képességeinek egyedülállóságából. Ami egyedüli és páratlan az emberben az a nous. Ezt a kifejezést „szellemként” is fordíthatjuk, de a hangsúly a gondolkodási és az értelmi képességen van. Arisztotelésznél a nous a tisztán intellektuális tevékenység közvetítője, egy egyetemes és halhatatlan princípium, amely kívülről kerül az emberbe. Mindössze a nous passzív alkotórésze az, ami — szemben az aktívval — vagy alárendelődik egy fizikai szervezet individualitásának, vagy szerepet játszik abban. Hogy mennyire intellektuális jellegű a nous, ezt abból értjük meg legjobban, hogy Arisztotelész nyíltan tagadja annak az öntudatra való képességét. Nem válik sohasem saját tárgyává, csak a tudatot ismerteti meg a dolgokkal. „Az ész nem ismeri önmagát az ismeretben való részvétel által, hanem csak az érintkezés és a tudás által válik ismertté, így az ész és az ész tárgya ugyanaz.” (Fizika, 20) Ez a definíció akkor válik még világosabbá, ha az isteni tudás arisztotelészi felfogásával állítjuk szembe, ami pusztán az önismeret gondolatában jut kifejezésre. Platónnál a nous vagy a logistikon nem különbözik olyan élesen a lélektől, mint Arisztotelésznél, hanem a nous (szellem, értelem, ész) a lélek legmagasabb foka, a másik kettő pedig az érzelmi és a vágyódó lélek. Platónnál és Arisztotelésznél a lélek alapvetően különbözik a testtől. Az egyesítő és a rendező elv a logos, ami a lélek életében harmóniát teremt, miután a logos maga a világ alkotó és formáló elve. A görög metafizikai előfeltevések természetesen meghatározzák az emberről szóló tanítást. A görög filozófia egyfelől Parmenidész óta állítja a lét és az értelem azonosságát, másfelől azt is feltételezi, hogy az értelem olyan formátlan és alaktalan anya gon működik, amelyet teljesen sohasem lehet megmunkálni. Arisztotelész gondolkodásában az anyag csak egy olyan „maradvány, amely önmaga számára nem létezik, az értelem számára ismeretlen és idegen, ami hátramarad a dolgoknak formává és fogalommá tisztuló folyamata után. Ez a nem létező ’nem van’ és ’nem nincs’, ez valójában ’még nincs’, ez csak annyiban válik valósággá, amennyiben a fogalmi meghatározás közege lesz.” (W. Jaeger, Aristotle VIII. fej.) Platónnál és Arisztotelésznél tehát ugyanúgy megtalálható a racionalizmus, mint a dualizmus; az utóbbi Platon műveiben nyíltan és egyértelműen jelenik meg, amíg Arisztotelésznél burkolt formában. A racionalizmus és a dualizmus hatása mindig meghatározta a klasszikus emberfelfogást és az erre épülő modern nézeteket is. Mindez az alábbi következményekkel jár: a) a racionalizmus gyakorlatilag azonosítja a racionális embert (aki végeredményben az ember) az istenivel, mivel az értelem mint alkotó-teremtő elv azonos Istennel. Az individualitás nem játszik fontos szerepet, mert az a
