Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Reinhold Niebuhr: Az antik és a keresztyén emberkép
NIEBUHR: AZ ANTIK ÉS KERESZTYÉN EMBERKÉP 19 test esetlegességéhez tartozik. Arisztotelész gondolkodásában csak az aktív nous, pontosabban a szellem halhatatlan, ami ugyanis nem a lélek része; Platón számára pedig az ideák állandósága biztosítja a lélek halhatatlanságát. b) A dualizmus viszont azzal a következménnyel jár az emberről szóló tanításra nézve, hogy a test azonosul a rosszal, és a lényegi jóság hordozója a szellem és a lélek lesz. Ami legélesebben szembenáll a bibliai emberképpel, az a testre és a szellemre vonatkozó minősítő értékítélet; ez a dualizmus végzetes befolyást gyakorolt minden későbbi emberértelmezésre. A Szentírás nem ismeri a „jó” szellem és a „gonosz” test közötti különbséget. Noha a sztoicizmus mint monisztikus és panteisztikus filozófia sok szempontból eltér az arisztotelészi és a platoni nézetektől, az ember természetéről szóló tanítása azonban hasonlóságot mutat az előzőekkel. A sok hasonlóság mindenképpen hozzájárul a klasszikus emberkép egészéhez. A sztoikus észjárás mind a világ folyásáról, mind az ember testéről és leikéről evilá- gibb módon gondolkodik, mint a platonizmus, az ember lényege mégis az értelem marad. Még a dualista felfogás sem tűnik el teljes egészében. Ugyanis a sztoicizmus nem tudja mindig biztosan, vajon az embert irányító értelem kövesse-e az értelmen kívül eső természetet, vagy pedig a másik elképzelés szerint — mivel az emberi értelem az isteni értelem egy különös szikrája — ellen kell-e állnia a természeti erőknek. Ez a gondolkodás végül olyan következtetésekhez jut el, amely már lényegében nem tartható klasszikus felfogásnak. A sztoicizmusban a szabadság lélektani hangsúlyo zása erősebb, mint a metafizika panteista természetimádata. A szenvedélyek és az ember ösztönéletével kapcsolatos negatív magatartás szembeállítja az értelmet a test kívánalmaival, bármennyire is az értelem marad a testen belüli harmónia alapvető elve. Az antik emberképet meghatározó platoni, arisztotelészi és sztoikus koncepciók nem merítik ki az ember természetéről szóló görög spekulációkat. A modern vitaiizmus és a romantika előzményei a korai Dionüszosz valláskultuszban tapinthatók ki, valamint a herakleitoszi gondolatban, miszerint a végső valóság folyamként és tűzként fogható fel; s ezen kívül szerepet játszik a Dionüszosz téma kibontakozása a görög tragédiában. A későbbi miszticizmus előzménye az orfizmusban és a püthagoreizmusban lelhető fel. A mai kultúra kialakulásában még jelentősebb Demokritosz és Epikurosz tanítása, akik úgy értelmezték az embert, hogy elválaszthatatlan a természettől és az anyagtól, tehát egyedülálló értelmének minősége nem helyezi őt a ter- mészten kívülre, hanem teljes egészében a természet részeként fogható fel. A görög materializmus nem tekinthető kevésbé racionálisnak a platonizmusnál és az arisztotelészi tanoknál, de az evilági értelmet a mechanikus törvényszerűségekre vezette vissza, s e mechanizmus fogalomrendszerében kívánta értelmezni az embert. Végeredményben a sztoikus, demokritoszi és epikureusi naturalizmus keveréke vezetett a modern kultúrában ahhoz a gondolathoz, hogy az embert elsősorban a természet gyermekeként kell értelmeznünk. Az ember erkölcsi erejéről szóló antik felfogás optimistának tekinthető, ha azt a keresztyén állásponttal hasonlítjuk össze, mivel az előbbi szerint a személyiség magjában nincs torzulás. Az antik gondolkodás a racionális ember erkölcsi erejébe vetett bizalomról tanúskodik, ugyanakkor nem osztozik abban a modern elképzelésben, hogy minden ember képes az erényre és a boldogságra. Ezért hatja át a görög életet a melankólia hangulata, amely gyökeresen különbözik a mai hanyatló nyugati kultúra mindent átjáró op
