Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Reinhold Niebuhr: Az antik és a keresztyén emberkép
REINHOLD NIEBUHR Az antik és a keresztyén emberkép* A klasszikus ókor emberképe Az ember önértelmezése mindig problémát jelentett, a modern ember azonban tovább nehezítette a helyzetet azáltal, hogy túlságosan egyszerű és éretlen választ adott önmagának. A modern embert — legyen idealista vagy materialista, racionalista vagy romantikus —, az jellemzi, hogy önmagáról egyszerű bizonyosságokat állít. Azért nehezítette meg az önértelmezés problémáját, mert ezek a bizonyosságok vagy ellentmondanak egymásnak, vagy a történelem, kiváltképp napjaink történetének nyilvánvaló tényeivel összeférhetetlenek: vagy a történelem cáfolja meg az emberképet, vagy az emberkép jelent dacos kihívást a történelem ismert tényeivel szemben. Megállapíthatjuk, hogy a modern kultúra (amely a reneszánsszal kezdődött) hozta a legnagyobb felfedezéseket a természet megértésében, s ugyanakkor az ember önértelmezésének legnagyobb zűrzavarát eredményezte. Logikus összefüggés mutatható ki az előző érdem és az utóbbi tartozás között. Ahhoz, hogy igazán mérlegelhessük az emberi természetre vonatkozó modern ellentmondásokat, szükségesnek látszik, hogy a jellegzetesen modern emberértelmezéseket történelmi perspektíváiban azokhoz a hagyományos nézetekhez viszonyítsuk, amelyek meghatározták a nyugati kultúrát. Az ember természetére vonatkozó minden modern elképzelés alapvetően két különböző emberkép átvétele, átalakítása vagy keveréke: (a) az egyik a klasz- szikus antikvitás, vagyis a görög-római világ emberértelmezése, (b) a másik pedig a bibliai emberkép. Ne felejtsük el, hogy noha e két nézet alapvetően különbözik, s részben összeférhetetlen egymással, a középkori katolikus gondolkodásban mégis gyakorlatilag összemosódott. (Az egység tökéletes kifejeződése a tomista szintézis, amely egyesíti az ágostoni és az arisztotelészi gondolkodást.) A modern kultúra valójában e szintézis szétrombolásával kezdődik, amelyet már a nominalizmus jelzett és amely a reneszánszban és a reformációban fog kiteljesedni. Az erjedési folyamatban a reneszánsz kiszűrte a szintézis klasszikus összetevőit, a reformáció pedig azt kutatta, hogy miként teheti szabaddá a Szentírást a klasszikus hatástól. A liberális protestantizmus olyan — ugyan alapjaiban elvetélt — erőfeszítés volt, amely e két felfogást újra egyesíteni kívánta. Valójában nem sok közös mutatható ki a két hagyományban. Amiben eredetileg mégis megegyeztek, az majdnem tel* Részlet a The Nature and Destiny of Man (Az ember természete és rendeltetése) című könyvből. London, Nisbet and Comp. Ltd. 1941. I. kötet 4—18.
