Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - ifj. Fabiny Tibor: Kortárs teológusok: Niebuhr, az ember értelmezője
6 IFJ. FABINY TIBOR: REINHOLD NIEBUHR az emberi önzésben és egoizmusban vélte fölfedezni. Ezzel szemben Niebuhr határozottan állítja, hogy az a keresztyénség, amelyik zavartalanul otthon érzi magát a világban, olyan, mint az ízét veszített só. A Szentírás teológiai értelmezésében a lényegi kérdésekre: a teremtésre, a bűnbeesésre, a megtestesülésre, Krisztus visszajövetelére irányítja a figyelmet. De egyúttal feltárja a Biblia sajátos szimbolikus nyelvezetét és gondolatmenetét, a mítosz szerepét és helyét a keresztyén gondolkodásban. Eszerint a fenti fogalmak nem betű szerint és a történelmi kronológia logikája szerint értelmezendők, hanem képekben közlik az emberrel Isten történelemteremtő és Krisztus embermegváltó szándékát. Pál apostolra hivatkozik, amikor így szól: „ámítok vagyunk és mégis igazat mondunk”. (2 Kor 6,8) Külön figyelmet érdemel Niebuhr idő és történelemszemlélete: a világvallások és a keresztyénség összevetésekor rámutat arra, hogy a görög-római és az indiai hagyomány illúziónak és káprázatnak (maya) tekinti az időt és a történelmet, amely csak a természet ciklikus körforgását követi. Ezzel szemben a zsidó-keresztyén hagyomány lineáris idő-, és történelemszemléletet vall magáénak, ahol a történelemnek van értelme és jelentése. Ezt az értelmet hordozzák a próféciák, ez az értelem villan fel Krisztus megjelenésével és ez az értelem fog teljesen feltárulni Krisztus visszajövetelében. így természetes az, hogy abban a szemléletben, amelyik nem húsz az idő és a történelem értelmében, nincs olyan kérdés, amelyre Krisztus lehetne a válasz, és nincsen olyan várakozás, aminek a Kereszt lehetne a beteljesítése. Niebuhr tehát újra értelmezi a keresztyénség súlyos kérdéseit, megvédi azokat a mindennapos profanitásban való feloldódástól, az erjedéstől. Ezért sokan új-ortodoxnak, konzervatívnak is tartják. Ugyanakkor — és ebben áll dialektikája — teológiai „jobboldalisága” politikai baloldalisággal párosul. Történelembölcseleti-politikai írásaiban a demokrácia hagyományos védelmével szemben kidolgozza annak új apológiáját: „azáltal nyílik lehetőség a demokráciára, hogy az ember fogékony az igazságra, de azért válik a demokrácia szükségszerűvé, mert az ember hajlik az igazságtalanságra”. A társadalmi igazságtalanságot ugyanúgy ostorozza, mint a nemzetközi politikában a nagyhatalmak agresszív politikáját. Niebuhr tanítása azért tudott áthatolni a kultúra több rétegén is, mert nyelvezete — minden intellektuális tömörsége ellenére is — érthető és követhető. Nem zárkózik a teológiai vagy a filozófiai szaknyelv elefántcsonttornyába. Későbbi műveiben az ún. „prédikációs esszé” műfajával kísérletezik, amely az irodalmi forma nyújtotta lehetőségeket próbálja kihasználni Isten igéjének tolmácsolására. Szemelvényünk reprezentálja a niebuhri életművet. Stílusáról és nyelvéről azt mondhatjuk, amit T. S. Eliot írt Pascalról: „szenvedélyes és izzó, de ez a szenvedély egy erőteljes és fegyelmezett intellektus megnyilvánulása”. Részletekbe helyszűke miatt nem bocsátkozunk és elvi meggondolások is erre késztetnek. Napjainkban ugyanis nagyon kevés eredeti szöveggel, tiszta forrással találkozunk. Akaratlanul is az értelmezések értelmezésein rágódunk, többszörös áttételen keresztül fogyasztjuk a kultúrát. Szintén Eliottól származik az a gondolat, hogy a bölcsességet elvesztettük a szakképzettségben. S ehhez egy huszadik századi magyar író nyomán hozzátehetjük: a műveltséget is elvesztettük az értesültségben, ami olcsóbb és praktikusabb, mint a műveltség. A további ismertetés helyett tehát szólaltassuk meg a mű egy részletét!
