Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 2. szám - Bozóky Éva: Isten kezében. Részletek Sztehlo Gábor emlékiratából (Második rész)
66 BOZÓKY ÉVA: ISTEN KEZÉBEN léptem, bizony el voltam készülve a visszautasításra. De arra, hogy olyan szívélyesen fogadjanak, még álmomban se gondoltam. Aztán átvezettek egy másik szobába, ahol egy igen kedves hölgy ült egy nagy íróasztal mögött, aki boldog mosollyal üdvözölt, mint régi ismerőst. Én bizony zavarba jöttem, sehogy sem emlékeztem arra, hogy ismerném a hölgyet. — Úgy örülök, hogy láthatom — szólított meg — és megköszönhetem személyesen is lányom megmentését! Az ő életét Magának köszönhetem!” Ez a hölgy intézte a kormánybizottság raktáraiból való kiutalásokat. Az éhínség réme végképp elűzetett. Később már sokan segítettek: a főváros szociális osztálya, melyet a Sztehlo iránt mindig elismeréssel adózó Stern Szerén vezetett (igaz, ő az adományok mellé 100 „nehezen nevelhető” fiút is küldött, kiknek beszoktatása épp elég gondot okozott); munkaerőt adott a Fébé diakonisszaház, segített a világméretű Keresztyén Leányszövetség is, míg végül a svájci Vöröskereszt újra átvette a fenntartás terheit, s akkor az intézetek már nemcsak nevelési módszereik terén, de felszerelésükben is békebeli európai színvonalra jutottak. A Pax-hálózat közben tovább bővült: Pilisben a Nyáry grófok egykori kastélyában leányotthon létesült (Tildy Zoltánné nevét viselte, s az ő pártfogása alatt állt); a Budakeszi úti Hűvösvilla kertjében felépített új házba Rajk Lászlóné küldött rendőri felügyelet atátt álló lányokat. Könnyű elképzelni, Stern Szerén „nehéz fiúi” után még ezek a kis perditák is ... Üjabb javító-nevelő feladat. Kár, hogy az emlékirat nem szól részletesebben erről a munkáról. Ma, amikor annyi ifjúsági otthon küszködik szökésekkel, visszaeső fiatal bűnelkövetőkkel, igen tanulságos lenne alaposan ismerni Sztehlo Gábor pedagógiájának valamennyi titkát, ö azonban a gyakorlat embere volt, s ebben istenáldotta tehetség, de nem pedagógiai szakiró. Sajnos. Megkérdezni pedig már nem lehet. A svájci Vöröskereszt ez új korszakában a gyerekek nyaraltatását is biztosították Tihanyban, illetve Balatonakarattyán, s az otthonok kaptak egy 14 személyes Ford kocsit is, régi hadi járművet, mely valaha a sivatagi hadszíntéren szolgált, de még jól működött és roppant mulatságos volt, amikor gyermekekkel megrakodva robogott a Balaton felé. A szép álomnak hamar vége szakadt. Sztehlo Gábor igazi pedagógus alkat volt. Élete tragédiája, hogy amikor végre megvalósult szíve vágya, rövid ideig örülhetett neki. S ha talált is vigaszt később a szeretetmunkában, ezeknek az éveknek a nevelői tevékenysége mégis rettentően hiányozhatott neki. Emberi nagysága itt is megmutatkozik. Abban, hogy művétől, leikéből lelkedzett gyermekotthonaitól meg tudott válni. Önként vált meg tőlük, nem tehetett máskép. 1948-ban a főváros lett az otthonok fenntartója, a külföldi segélyakcióknak 1949-ig be kellett fejezniük itteni ténykedésüket. A teljes átvétel még két évig, 1950 végéig elhúzódott. Stern Szerén halasztotta, amíg csak lehetett, mert mint mondta: „ilyen kis apparátussal ilyen eredményes munkát csak Sztehlo tud végezni.” Kérve kérte: maradjon a főváros alkalmazásában. Sztehlo Gábor nem maradt. Lelkész volt, mélyen hívő ember, nem tudott és nem akart más szellemben nevelni, mint meggyőződése alapján. De autonóm pedagógus egyéniség is volt: tőle idegen módszerek alkalmazására képtelen. Epilógus
