Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 2. szám - Halász Kristóf: Szelekció és gondviselés
3° HALÁSZ KRISTÓF: SZELEKCIÓ ÉS GONDVISELÉS A könyörtelen rosta A szelekció biológiai törvénye az a rosta, amely szétválogatja a megmaradásra alkalmas, vagy arra alkalmatlan egyedeket. Az egyik életet nyer, a másik kihal. Emiatt ritka a fehér holló is. Az albínóként világra jött fiókát már szülei idegenül fogadják. Már a fészekben felhívja magára az ellenségek figyelmét, s ha lehet, zsákmányul ejtik. Ha mégis sikerül felnövekednie és a vadmacskával szembeszállnia, rendszerint üldözni kezdik fekete hollótársai; emiatt a párválasztás nehézségekbe ütközik, vagy meg sem valósul. A magára maradt fehér holló, környezetéből kirívó alkatával, amely messziről meglátható, továbbá festék nélkül nem jól árnyékolt szeme bizonytalanabb látásával nehezen tud mezei egeret vagy éppen nyulat zsákmányolni. Éhezik, legyengül, végül előbb-utóbb elpusztul. Vele együtt kiszelektálódik az örökítésből az a gén, vagy kombináció, amely a végzetes fehér színt, illetve a feketeség hiányát okozta. A fehér holló példája milliárdnyi változatban érvényesül más-más élőlény egyedein időtől, helytől, külső és belső körülményektől függően. A természetes szelekció, mint a természet munkamódszere könyörtelen, mint a vakon érvényesülő természeti törvény. Ahogy a rosta sem kérdezi, hanem szétválogatja ami belekerül, valahogy hasonlóan kell a szelekció tényét is elfogadnunk. Szánalom, vagy a tehetetlenség törvénye? Vaknak látszik az a törvény is, amelyet így nevezhetnénk: a könyörület vagy szánalom törvénye. Akár iigaz, akár nem igaz az ókori latin monda a nőstény farkasról, amelyik a Palatinus-domb tövében szoptatta Romuluist és Remust, a hálálnák szánt ikreket, annyi bizonyos, hogy vannak hitelesnek látszó adatok olyan esetekről, midőn némelyik állat a vadonban pártfogásba vette másik faj elhagyott, elárvult vagy eltévedt ivadékát. Talán a szoptatás kényszere indíthatja az anyaállatot ilyen szokatlan magatartásra. Ügy tűnik, ilyen törvényszerűség a szervezet fiziológiai kényszerűsítése nélkül is parancsolhat egyes állatoknak. Ismeretes, hogy többfajta apró termetű énekes madár fölneveli a sokkal nagyobb fészekparazita kakukkfiókát, bár alig győzi hordani és az óriásira tátott csőrbe gyömöszölni az összefog- dosott hernyókat, rovarokat; sőt még a fészken kívül is eteti a kicsiny ökörszem, vagy más mostoha szülő az idegen és hozzá képest óriásira megnőtt madarat, amíg az szárnyra nem kél. Mondhatjuk azt is, hogy az oktalan madár ösztönösen reagál etetéssel az erőszakos fióka hangjára és a tátongó torok látványára; ez mit sem változtat a tényen, hogy ebben az esetben a biológiai törvény védelmébe veszi a gyámoltalan ivadékot, tekintet nélkül arra, hogy a mostoha kakukkfióka minden tojást és fiókát módszeresen kitolt a fészekből. Nem rosszaságból, hanem azzal a reflex mozdulattal, amely helyet csinálni kényszerítette. Lehetséges, hogy a kakukkfióka bőre túlságosan érzékeny az érintésre, és emiatt tolja ki társait nagyon célirányosan ható mozdulatokkal, amíg végül egymaga marad a fészekben. A többi szerencsétlenül elpusztul, a parazita pedig megmarad. Az ember ezen valósággal felháborodik, mivel a maga módján szeretné szentimentálisnak látni a természetet. Arról azonban megfeledkezünk ilyenkor, hogy a biológiai törvények nem erkölcsi törvények!
