Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 2. szám - Szennay András: A katolikus egyház teológiája és napjaink ökumenikus törekvései
14 SZENNAY ANDRÁS: A KATOLIKUS EGYHÁZ TEOLÓGIÁJA ... melyik katolikus paipi lelki napon is el lehetett volna mondani. Vagy említhetem Philipp Fottemek, az Egyházak Világtanácsa főtitkárának 1980-as beszámolóját (Theológiai Szemle 1981/1.), mely számunkra is igen sokat mond, amikor pl. a Krisztusban való közösségről szól. E közösség — ahogy Potter összefoglalja — magával hozza a hit közösségén túl a közlés és érint-’ kezés, az osztozás, az igaz emberi közösségért vívott harc, és az élet ós öröm közösségét. Waiter Kaspemék, a neves katolikus tübingeni teológusnak gondolatai jutottak Potter olvasásakor eszembe. Kasper egyik újabb könyvében a kiengesztelődésnek és a belső békének konkrét szolgálatairól írt: Csakis akkor és úgy tehet azonban az egyház (egyházak) jó szolgálatot a békének, ha előbb maga (maguk) fogadják el a béke és kiengesztelődés isteni alkotmányát. Szerkesztő: Miként látja közös feladatainkat, céljainkat? Legyen szabad itt egy-két személyes megjegyzést tennem. Az ökumenikus' nyitottságnak hazánkban is megvan és egyre erősödik igénye. Az „ecclesia semper reformanda” elvet ma már — úgy vélem — minden katolikus teológus ’és a legtöbb hivő elfogadja. Ennek így is kell lennie, 'hiszen az egyház megújításáról szól szinte minden zsinati dokumentum. Olykor azonban úgy tűnik — legalábbis számomra —, hogy ezt a fontos elvet és a belőle folyó gyakorlatot mi, katolikusok lassan jobban magunkévá tettük, mint azok az egyházaik, amelyeknek az „ecclesia reformata” lebeg célként és feladatként szemük előtt, sőt ilyennek vallják önmagukat mintegy 400 esztendő óta. Jelenlegi, megreformált liturgikus előírásaink rugaimaisabbaknak tűnnek — hogy csak erre a példára utaljak —, mint a reformált egyházaké. Az ige és szentség (VerburnnSaoramenítum) egyre oldottabb harmóniában jelenik meg híveink előtt. Belső reformunknak épp egyik nagy eredménye az ige jelentőségének hangoztatása 'és az eszerint formált gyakorlat. Nemrég nagy érdeklődéssel olvastam Káldy Zoltán püspök jelentésében (Lelkipásztor 1981/2.) az ökumenizmus helyzetéről mondott szavait. A pápa németországi megnyilatkozását idézve, a püspök reményét fejezi ki, hogy az őszinte párbeszéd a jövőben lehetővé válik. Ennek kapcsán hazai vonatkozásban is kívánatosnak tartja, hogy „több ponton kapcsolatainkat jó volna rendezni, illetőleg előbbre vinni. Folytatni kellene a jó pár évvel ezelőtt elkezdett, de lényegében abbamaradt dialógust”. Nem vagyok illetékes, hogy „hivatalosan” bármit is mondják, de ennek a folytatásnak magam is nagyon örülnék. Valóban: az egyházak egysége felé közeledés .gyakorlati útja ott kezdődik, hogy kölcsönösen jobban megismerj'ék egymást. Ez csak tárgyilagos információk útján válik lehetségessé. Ebben a folyamatban eszköz a dialógus az egyházi közösségek között. Jó eszköznek bizonyult már eddig is az igeliturgiának és a különféle imádságos istentiszteleteknek közös végzése. Pannonhalmi bazilikánk ősi falai nem egy ilyen — valóban szent és testvéri —áhítatnak voltak az utóbbi években tanúi. Ügy vélem, abban nincs és nem is lehet eltérés közöttünk, hogy egyformán válaszoljuk meg legalapvetőbb kérdéseinket: ki számunkra Isten és Jézus Krisztus? Hogy Isten akarata és Jézus Krisztus rendelése szerint egymást szeretnünk kell, a szeretet törvényének szellemében kell élnünk, hogy mindnyájan egyek legyünk. (Vö. Jn 17,21) Befejezésül talán szabad két konkrét javaslatot is szerényen megemlítenem. Az egyik: lássunk neki végre közös tudással és szívvel, hogy leg-
