Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Veöreös Imre: Interjú Szentágothai Jánossal
INTERJÚ SZENTÁGOTHAI JÁNOSSAL 9 C. Shannon által adott első megfogalmazása előtt — senki sem adhatott volna az itt adandó válaszomhoz hasonlót. Hangsúlyoznom kell mindjárt, ebben semmiféle érdemem nincsen, egyszerűen ma más tudományos közegben gondolkozunk ilyen kérdésekről, mint ezelőtt. „Agyelmélet-vázlatom”-at az a sajátságos ellentmondás ihlette, hogy — régebbi naiv elvárásunkkal ellentétben — az agykutatás utóbbi negyedszázadi robbanásszerű fejlődése és a pszichológiában és etológiában (ez az állatok magatartását természetes életkörülmények közt elemző tudomány) bekövetkezett ugyancsak forradalmi jellegű változások nyomán a szigorú értelemben vett élettani idegműködések és durva egyszerűsítéssel a „pszichikus” (lelki, gondolkozási, tudati) jelenségek fogalma alatt egybegyűjthető működések közt a rés — ma már inkább szakadék — nemhogy szűkülne vagy pláne záródna, de inkább tágul. Erre a kihívásra a kutatók többsége két, alapvonalaiban már évezredek előtt megfogalmazott ellentétes képzet szerint válaszol. Vannak — erős kisebbségben — az „agy—elme” relációt (az egyszerűség kedvéért az idegelemek biológiai mechanizmusokra közvetlenül visszavezethető minden működését az „agy”, a pszichológia és etológia valamely módszerével, köztük introspekcióval [önmegfigyeléssel] is, tehát mindenképp csak indirekt módon észlelhető jelenségeit az „elme” szóval jelöljük) dualista módon, lényegében Descartes „rés extensa” (=agy) és „rés cogitans” (=elme) klasszikus fogalmi rendszerében értelmezők. Mások, általában a nyugati kutatók többsége, a kettő között valamiféle azonosságot (psycho-neurális identitást) tételeznek fel. Nem nehéz átlátni, hogy a második ugyan materialista, de egyben reduktivista (minden jelenséget egyszerű fizikai, vagy molekuláris folyamatra visszavezető) szemlélet lényegében nem más, mint a XVIII. századi klasszikus vagy mechanikus materializmus felújított XX. századi változata. Így nem csodálható, hogy nem túlságosan nehéz tisztán logikai okfejtéssel zavarba hozni a klasszikus monista állításokat vagy tételeket. Logikai elemzés tekintetében lényegesen ellenállóbbak a dualista elméletek. Ez nem véletlen, hiszen Platón, Arisztotelész, és Descartes filozófiáin csiszolódtak ki. Viszont a monista elméletekkel ellentétben sokkal esendőbbek a természettudomány előrehaladásával való konfrontációban. A fentebb említett szélesedő szakadék ellenére, mind a szigorúan biológiai jellegű agykutatás, mind a pszichológiai és etológiái megközelítés állandóan erodálja a dualista szemlélet talaját, és nincs semmi garancia arra, hogy egyáltalán van-e és ha igen, hol a határ, amelynél ez az „eróziós” folyamat valaha megáll. Explicit módon dialektikus materialista „agy—elme” elmélet tekintetében a helyzet ellentmondásos. A kérdést biológiai oldaláról megközelítő kielégítő elmélet nincsen. Ennek történelmi okai vannak: I. P. Pavlov rendkívül konzekvens — habár igen jelentősen kiterjesztett — reflex-szemlélete, paradox módon épp meglátásai zsenialitása folytán, pont akkor akadályozta meg a kutatókat gondolataik szabadabb szárnyalásában, amikor a neuro- biológia egyrészről és a pszichológia-etológia másrészről az 50-es évektől kezdve — tehát Pavlov halála után 15 évvel — az említett forradalmi változáson ment át. Ez a változás a klasszikus reflexelméletnek ugyan egyetlen tételét sem cáfolta meg, csupán — ahogy ez a tudományban történni szokott — elhaladt mellette. Ma a reflextan az idegtudományokban — ugyanúgy mint az Euklidész-i klasszikus geometria a matematikán belül, a New- ton-i klasszikus mechanika a fizikában, a Darwin-i származástan alaptétele,