Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Veöreös Imre: Interjú Szentágothai Jánossal
IO INTERJÚ SZENTÁGOTHAI JÁNOSSAL a létért való küzdelem (survival of the fittest = a jobban alkalmazkodott túlélése) a biológiában — egy sokkal általánosabb valóság elenyészően kicsiny része. Akadt mégis — ezúttal a nyugati filozófiában — egy kvázi dialektikus materialista elmélet az „agy—elme” reláció magyarázatára. M. Bunge kanadai filozófus szóhasználata szerinti „emergentista materialista” (emergence = valami minőségileg újnak kibontakozása; szó szerint: előtű- nés, felbukkanás) elmélete a dialektikus materializmus ki nem mondott (vagy öntudatlan?) és kissé vulgarizált alkalmazása. Ahogyan azonban ezt, a kérdés tárgyát képező cikkemben vázoltam, ez az elmélet ugyan elfogadhatóan fejti ki az „agy” és az „elme” ok—okozati viszonyát az egyik irányban, de csütörtököt mond, mihelyst a sorrendet megfordítva az „elme” felől az „agy” felé vezető oki láncot keressük, ami pedig elég alapvető hiba. — Lényegesen jobb a helyzet egy határozottan filozófiai jellegű dialektikus materialista tudatelmélet körül. I. D. Dubrovszkij moszkvai filozófus tudat- elmélete, bár az agykutató számára jelen alakjában talán még túl elvont, mégis a Bunge féle „emergentista materialista” elmélettel szemben annyiban vonzóbb, hogy nemcsak megengedi, de megköveteli a gondolat (elme) befolyását az agy működésére és ezzel az akarat viszonylagos szabadságát is. Dubrovszkij szerint az egész probléma ún. „kategóriazavar”, amennyiben a gondolkodók összetévesztették az információt és annak hordozóját. A nyugati világ mechanikus materialista kutatói számára minden ilyen gondolat eleve abszurdumnak tűnik, és nem is késlekednek az „obskurantiz- mus” vádjával. Az „agy—elme” reláció kérdésében tehát ugyanaz a paradox helyzet jelentkezik, mint az élet keletkezéséről kialakult elméletek körül, ahol a szélsőséges reduktivisták (pl. Jaques Monod nagy feltűnést keltett „Véletlen és szükségszerűség” című műve, 1970) a keresztyén és a marxista ideológiákat ugyanarra a vádlottak padjára ültetik. Saját, talán némi eufémizmussal „egységes agyelméletnek” nevezett elképzelésem lényegében biológiai indíttatású. Ezt azért kell hangsúlyoznom, mert az emberi pszichikum nyilvánvalóan nem tisztán biológiai, hanem je- lenetősTneftekben társadalmi jelenség lévén, biológiai tényekre alapozott elmélet korlátáit sohasem szabad szem elől tévesztenünk. — Lényegében két pilléren nyugszik: egyik az ideghálózatok új elmélete, másik az információ- elmélet. Az ideghálózatok hagyományos és a reflextannal összhangban levő szemléletével szemben az utóbbi két évtized során felismertük, hogy az idegelemek bőséges és viszonos egymás közötti kapcsolatai az egész hálózat működésének minőségileg más módjait is lehetővé teszik. Ez a korábbi, a szerkezet által egyértelműen meghatározott működések mellett az ideghálózatban mint „önorganizáló” rendszerben létrejött ún. „dinamikus működési minták” (a fizikai kémiában egyszerűbb rendszerekben már ismert és matematikailag egzaktul leírható „disszipatív struktúrák”-kal lényegileg azonos jelenségek) létrejöttét tételezi fel. Ennek részletesebb kifejtése itt nem lehetséges; csupán annyit, hogy az ideghálózatokban a tényleges anatómiai struktúrákon (a „huzalozáson”) túlmenően dinamikusan ingerületi „szuperstruktúrák” jöhetnek létre. Ez a hagyományostól annyira eltérő képzetrendszer, hogy a szakmabeliek majd csak nagyon lassan fognak vele megbarátkozni. Másik lényeges eleme az információelmélet. Hogy információ létezik, azt régen tudták, sőt azt is, hogy ez nagyon sajátos valami: nem anyag, sőt nem is az anyagnak valamiféle tulajdonsága, habár anyagtól függetlenül nem
