Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 89 Alighogy esett; hűs pára burkol álomnál könnyűbb fátyolokba. Azt hiszem elszállsz a surranó széllel, mint ahogy születtél bennem: fényből, álomból, vágyból; mint amit szerettem benned: vágyaim tündér játékait. De itt vagy, ruganyos tested valóság. Ennek az asszonynak a zene a lényege. Nemcsak minit foglalkozás^ mimt életre szóló szenvedély, hanem ő maga a zene: Ifjúságod tiszta zenében ébredt; abban égtél mindig; a tűz reám is átcsapott, s veled égek: egybefont két láng szava lettünk. Mint ahogy a ‘költészet is tulajdonképpen zene, akkor is, ha a költő nem komponálja meg hozzá a dallamot. De ez a zene-poézis-asszony az élet prózájában is helytállt férje oldalán. És az élet olykor rettenetes volt: ó mennyiszer mentettük egymást tétovátlanul! bakkancsok rúgták az ajtót, pergőtüzek, halálos hurkok közt jártunk: magunkért csupán, vagy valami jövőért? És a költő — bár igazi hajlama szerint az „élj rejtekezve” epikuroszi elve szerint szeretett volna élni, sorsa mégis a legsűrűbb, veszedelmesebb bonyodalmak közé sodorta, mert nem tudott sohasem megfutni a helytállás elől. Milyen nehéz volt ezt a „veszedelmes életet” együtt végig küzdeni a törékeny, csak zene-lénynek! Néha kétségbeesett, de vállalta. Ilyen legendás, hosszú egybefonódás után egyiknek a 'halála százszorosán rettenetes a másik számárai. A végső is- temhözzádra a költő már nem is találhat szavakat, az angyal szavával búcsúzott: „Üdvöz légy Mária!” ... Légy üdvözült az átszületésben és maradj malaszttal teljes ottan is. Megosztottad öregek magányát, árvák árvaságát, gyerekek sírása elnémult, habár gyermektelen szavadra: szóltál állattal, széllel, növénnyel; sorsszabó sugallatokkal teljes, áldott voltál mindhalálodig, légy az enyémig is: mint megújuló forrás töltesz be, s úgy élsz bennem, mint égő jel, bár a szembesítés már soha fel nem szakadó ködbe hullt. Föltűnik ez a szó: átszületés. Hogyan, hát az életnek nincs vége a halállal? Ettől kezdve ez a kérdés mindegyre föl- bukkiam a költő eszmélkedései során: Én élek-e vagy valami más, mindnyájunknál nagyobb erő? ... Ki kellene lépni a hektárral, naptárral mért emberi rend köreiből oda, hol egy az idő, tér, úgylehet nincs is alakváltás, csak a mindent magába foglaló létezés van: vágyódva azt kívánjuk, lenne bár túl a törvény és szabadság korlátain is. ös sejtelmeink üzenik, hogy oda térünk meg mindannyian, bár jobb volna már idelenn dallammá vagy kristállyá válni. Ezek a szinte goethei intenzitású sorok azt sejtetik, hogy tér-idő szemléletünkkel úgy éljük át létkeretünket, mint tér- és időbeli eseménysorozatot. De lehet, hogy egy más perspektívából, mondjuk: az Abszolutum, a Teljesség perspektívájából nincs tér és nincs idő. A pont ugyanaz mint a végtelen tér, az idő nem folyik és mindaz, amit átéltünk, nagy állóképékbe van rendezve. Ezt az Örök Rendet ismeri föl Ke- resztury a saját életében is a kötet záró versének utolsó versszaka szerint: Sokszor éreztem: vége van, megölnek, elvesztem magam, s mindig túléltem; sokszor éreztem: eltűnők, s a nap mind újra kisütött, valaki lenyúlt értem; mindig úr lett a vadakon valami nagyobb hatalom, s elfértem tenyerében. J. 1.
