Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Paul Tillich: A létezés mélysége
46 PAUL TILLICH: A LÉTEZÉS MÉLYSÉGE ségben, ahol a remegő és bűnbánó szívek elfogadják a reménység erejét. Ez a remény — igazság. Ezek az utolsó szavak vezetnek el ahhoz a másik jelentéshez, amelyet a „mély” és a „mélység” szavak a világi és a vallásos nyelven egyaránt kifejeznek: ez pedig a szenvedés mélysége, ami nem más, mint kapu, méghozzá az igazság mélységét egyedül feltáró kapu. Nyilvánvaló tény, hogy kényelmes a felszínen élni, amíg nem érik azt megrázkódtatások. Fájdalmas érzés leszakadni a felszínről és leszállni egy teljesen ismeretlen fundamentumig. [...] A legtöbb ember számára elviselhetetlen a saját mélységébe pillantás. Inkább visszatérnek életük és gondolataik megrendült és megtépázott felszínéhez. Ugyanez áll különféle társadalmi csoportokra is, amelyek [...] apró- cseprő javításokkal akarják elfedni a felszínen keletkezett réseket, ahelyett, hogy mélyebbre ásnának. Minden korszak prófétái tanúskodnak arról a gyűlölködő ellenállásról, amit azzal idéznek elő, hogy fel merik tárni a társadalmat sújtó ítéletet, de a társadalom reménységének a mélységét is. [...] Tulajdonképpen természetesnek nevezhetjük azokat a kísérleteket és kiagyalt ürügyeket, amelyek arra irányulnak, hogy kikerüljük a szenvedés mélységéhez vezető utat. Az egyik ilyen — eléggé felületes — módszer az az állítás, hogy a mély dolgok valójában mondvacsináltak és a műveletlen emberek számára érthetetlenek. De a valódi mélység ismertetőjegye éppen annak egyszerűsége. Ha azt állítjuk, hogy a túlságosan mély dolgok számunkra megragadhatatlanok, magunkat csapjuk be. [...] Nem azért riadnak el az emberek az igazságtól, mivel az túl mély, hanem azért, mert túl kényelmetlennek találják. [...] Van egy másik, még komolyabb tényező, amit mentségül szoktak felhozni azok, akik ki akarják kerülni a mélységhez vezető utat. A vallásos nyelven a mélységet gyakran használják a gonosz erők, a démoni hatalmak, a halál és a pokol helyének kifejezésére is. Nem olyan birodalomba visz-e a mélységhez vezető út, amelyet ezek az erők tartanak hatalmukban? Nincs-e igazság abban, hogy a mélység utáni vágyakozásban benne rejlenek a pusztítás és a morbiditás erői is? Amikor egy amerikai barátom egy német menekültcsoportnak a „német mélység” iránti tiszteletéről beszélt, megkérdeztük magunktól: elfogadhatjuk-e ezt az elismerést? Nem annak a mélységnek a területéről van-e szó, ahonnan a modern történelem legdémonibb erői elszabadultak? Nem volt-e morbid és pusztító ez a mélység? Hadd válaszoljam meg ezeket a kérdéseket egy régi és gyönyörű mítosz példázatával! Amikor a lélek elhagyja a testet, egész sor olyan szférán kell átmennie, ahol démoni erők lakoznak. S csak az a lélek, aki ismeri az erős és hatalmas Szót, ennek birtokában folytathatja útját az isteni fundamentum végső mélysége felé. Nincs olyan lélek, amelyik megkerülheti ezt a próbát. Vegyük csak szemügyre minden korszak szentjeinek, prófétáinak és reformereinek, minden birodalom nagy alkotóinak küzdelmét, akkor majd felismerjük ennek a mítosznak az igazságát! Mindenkinek szembe kell néznie az élet mélységeivel. Nem mentesíthet senkit sem az, hogy ez veszélyes. Nekünk a felszabadító Ige ismeretével kell legyőznünk a veszélyt. A németek, akárcsak más népek és nemzetek, nem ismerték az Igét, ezért a végső és a megváltó mélység hiányában a gonosz erők mélysége ragadta el őket. Nincs mentség, amely megengedné nekünk az igazság mélységének kikerülését, s az egyetlen út a szenvedés mélységén át vezet. Hogy a szenvedés kívülről jön-e és azt úgy fogadjuk el, mint a mélységhez vezető utat, vagy
