Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Isten-kérdés Ingmar Bergman művészetében
62 VEÖREÖS IMRE: AZ ISTEN-KÉRDÉS INGMAR BERGMANNÁL Többször is előjön a filmben a vétektudat és a bűnbocsánat. A halottas ágytól távozó lelkészt kéri Mária, a legfiatalabb testvér váratlanul: „Isak bácsi, megbocsáthatod-e a bűneimet? Itt, azonnal.” Ágnes naplójában szerepel egy gyermekkori pillanat, amikor egyszer hűvös anyja hirtelen sírva fakadt kislánya előtt, „és újra meg újra kért, bocsássák meg neki.” Tanúi lehetünk a filmben, amikor a legidősebb testvérből tör ki megmagyarázhatatlanul a sírás: „Nem bírom! ... Az állandó nyomorúságot és rettegést a sok bűn miatt...” Tizenegy év múlt el a Tükör által homályosan film óta, de a Suttogások, sikolyok-ban szinte ugyanaz a keresztyén anyag foglaltatik feszülő kérdésként, mint a trilógiában, amelyről sokan azt állították, hogy vele elnémult Bergmannál az Isten-kérdés. A Jelenetek egy házasságból (1973) tévéfilm-sorozatban Bergman egy házasság érzelmi sorsát rajzolja. A forgatókönyv előszavában írja a hatodik, az utolsó jelenetről: „Elképzelésem szerint két új ember kezd felemelkedni ebből a teljes pusztulásból... Ez nemcsak a belenyugvás kérdése. Itt sze- retetről is szó van. Marianne első ízben ül le, hogy meghallgassa fárasztó mamáját. Johan megbékélve szemléli saját helyzetét, és új, felnőtt módra kedves Marianne-hoz. Minden továbbra is zavaros, ... és az életük vitathatatlanul egy csomó nyomorúságos kompromisszumra épül. De mégis más módon polgárai a valóságnak, mint korábban.” Nem véletlen epizód, hogy a film első jelenetében a riporternő kérdésére, mi a szeretet, Marianne kétkedve utal Pál apostol bibliai szavaira (megint csak 1 Kor 13 tűnik fel). De a kettőjük pokoljárása során mégis erre ébred rá, a másikért való felelősségre: „Az én feladatom, hogy vigyázzak: ne legyen semmi baja. Az én életemnek csak így lesz értelme. Az ember nem élhet egyedül, az ember nem erős. Muszáj fognunk egy másik ember kezét.” És Johan is elérkezik ide: „Egész egyszerűen azt hiszem, hogy te meg én szeretjük egymást.” A filmben van egy motívum, amely más Bergman-filmekben is visszatér, Marianne naplójában gyermekkoráról ír: százszázalékosan ható méreggel kezelték a lelkét, ez pedig: „a rossz lelkiismeret. Először mamával szemben, aztán a környezetemmel szemben, és utoljára, de nem utolsósorban, Jézussal és Istennel szemben.” Tudjuk, hogy Bergman a szülői papi háznál hasonló helytelen vallásos nevelésben részesült, s ennek káros lelki és hitbeli hatása még mindig kíséri. Erről többek között abban a finn interjúfilmben vallott, amelyet a magyar televízióban 1979 tavaszán láthattunk. A Színről színre (1975) — a film másfél éve Szemben önmagunkkal címen volt nálunk látható — lényegét illetően ismét az emberi kapcsolatok proble- matikusságának, a szeretetre vágyásnak és a szeretethiánynak, a lelki magánynak a drámája. A pszichiátriai intézet orvosnőjét, Jennyt nem köti ösz- sze sem férjével, sem 14 éves leányával bensőséges szeretet. Távollétükben az erre való ráeszmélés, talán kifáradással is kapcsoltan, vezet idegösszeroppanáshoz és öngyilkossági kísérlethez. Az önkívületi álmok a film egyik nagy remeklése: rejtetten visszautalnak a valóságra. A történet lejátszódásának napjaiban egy férfi lép melléje, Tomas, akivel — úgy tűnik — megjelenik életében a szeretet, de aztán ő is tovamegy. Mégis mintha megújultan vállalná életét, a hivatását. Az ellenpont a filmben a nagyszülők egymás iránti szeretete. A nagymama elmondja Jennynek azt az emlékét, amikor napi veszekedésekkel a háttérben egy megmagyarázhatatlan pillanatban „megértette” a férjét s kettőjük életét. Mi ennek az orvosi neve? — kérdezi lányától. „Jenny: Könyveink semmit nem írnak a szeretetről.” Majd eszébe jut egy gyönyörű idézet Assisi
