Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Isten-kérdés Ingmar Bergman művészetében
VEÖREÖS IMRE: AZ ISTEN-KÉRDÉS INGMAR BERGMANNÁL 63 Ferenctől: „A szeretet a kegyelem állapota. Aki benne él, rendszerint nem tudja, hogy a kiválasztottak közé tartozik. A szeretet éppolyan magától értetődően nyilvánul meg cselekedeteiben, mint illatában a rózsa, énekében a csalogány.” Az utolsó jelenetben a nagymama leül férje ágyára, simogatja a kezét, s a nagypapa aggódó tekintete egyszerre megenyhül. „Jenny hosszú ideig áll az ajtóban, és nézi a két öregembert, összetartozásukat, lassú mozgásukat a titokzatos és félelmetes pont felé, ahol el kell válniuk. Nézi alázatukat és méltóságukat, és egyetlen rövid pillanatig belátja..., hogy a szeretet mindent magába foglal, még a halált is.” A Kígyótojás (1977) színhelye: Berlin, 1923. A bergmani képzelettel megalkotott történet a későbbi hitleri uralom megrendítő érzékeltetése. A film címe a vége felé világosodik meg: „... csak akarni kell, és akárki beleláthat a jövőbe. Olyan az, akár a kígyótojás. A vékony hártyán át már világosan kivehető a kifejlett hüllő.” A démoni keretben emberi sorsok vergődnek. Férfi és nő itt is menedéket próbál keresni egymásban. Közben az asszony egy katolikus templom sekrestyéjében a papot keresi: „Sohasem törődtem sokat Istennel, és azt hiszem, ő sem énvelem... De úgy éreztem, muszáj beszélnem valakivel, aki megért... Ügy érzem, én tehetek róla, hogy öngyilkos lett”. (A különváltan élt férje volt ez.) Majd folytatja: „Soha ilyesmit még nem éreztem. Hogy az ember felelős valakiért, de nem teljesíti a kötelességét, aztán csak áll, üres kézzel, szégyenkezve, és közben más se jár a fejében, csak újra meg újra végiggondolja, hogy mit kellett volna tennie, mit kellett volna másképp ... Nem is tudom, mi van velem. Hát nincs bűnbocsánat, atyám? Pap: A hivő számára mindig van bűnbocsánat. Manuela: És annak, aki nem hisz? Pap: Imádkozzam önért? ...Manuela: Van erre valami külön ima? Pap: Csönd. Gondolkoznom kell. (Szünet) Távol élünk Istentől, olyan távol, hogy biztosan nem hallja meg, ha segítségért fohászkodunk hozzá. így hát egymásnak kell segítenünk. Nekünk kell megadnunk egymásnak azt a bűnbocsánatot, amit a távol levő Isten megtagad tőlünk. Azt mondom neked, megbocsáttatik neked a férjed halála. Immár nem vagy érte felelős. Te is bocsáss meg nekem, kérlek, a fásultságomért és a részvétlenségemért. Megbocsátasz nekem? Manuela (halkan): Meg. Pap: Ennyit tehetünk.” Mintha hallottuk volna már ezeket a mondatokat! Legalábbis lényegükben. Kísérik Bergmant, filmjeiben, lelkében. Az utolsó film, amelyet ismerünk: az Őszi szonáta (1978). Hosszú évek óta először látogatja meg papné leányát a zongoraművésznő anya, aki járja a világot és most veszítette el élettársát. A fiatalasszonyból kirobban anyjával szemben a gyermekkora óta összegyűlt keserűség. Az anyja nem szerette az időközben meghalt férjét, a papné apját, sőt őt sem és beteg nőtestvérét, akit most a papné ápol-. Csak önző módon, mindig a maga kedvére élt. Az összecsapások után váratlanul elutazik. A papné hosszú levelet ír neki. A levél a megbocsátás aktusa: „Rájöttem arra, hogy van könyörület.” Kaptunk választ ? Ha visszapillantunk az olvasottakra, az életmű egysége bontakozik ki Bergman belső problémái felől. Szinte az egyhangúságig ugyanazok az emberi kérdések vonulnak végig filmjei során. Mégis megunhatatlanok alkotásai, mert az alaptémák változatlanul izgalmas, örök kérdések. De nem lehet azt mondani, hogy filmjei elefántcsonttoronyban mozognának, annyira érezzük
