Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Rahner, Karl: Kovász
54 KARL RAHNER: KOVÁSZ sokat olcsó fogással nem utólag találtuk ki valamiféle gyenge hitnek a megerősítésére, hanem ezek maguk tartalmai ennek a hitnek, és vele együtt érlelődnek, mégpedig annál biztosabban, minél erősebb és szilárdabb maga a hit. Megemlítenék néhány ilyen vigasztaló meggondolást. ... Nincs olyan dogma, amely előírná annak feltételezését, hogy a keresztyének számának abszolút értelemben és az emberiség egészéhez viszonyítva mindig növekednie kell és sohasem csökkenhet. Habár az ekkléziológiában és a hívek egyháztudatában gyakran csakugyan jelen van valamilyen határo2btt vagy burkolt triumfa- lizmus, amelyre ez a gondolat jellemző ... Az egyház a világ üdvösségének szentsége. A modern ekkléziológiának ezt az alapgondolatát, amelyet magáévá tett a II. vatikáni zsinat, nem lehet egykönnyen összhangba hozni azzal az egyházképpel, mely szerint a háborgó tengeren az egyház az egyetlen hajó, amely a világot megmentheti — annak a régi axiómának megfelelően, hogy extra ecclesiam nulla salus („az egyházon kívül nincs üdvösség”). Nem feladatunk itt, hogy összhangba hozzuk ezt a két képet. Mindenesetre a modern teológia, amikor a keresztyén hit leglényegesebb elemeit akarja felvázolni, Isten általános üdvözítő akaratából indul ki, mely eleve, a bűn ellenére is átfogja és hordozza az egész világot és történelmét, mégpedig hatásosan és hatalommal, és ígéri, hogy a történelem ténylegesen Istennél végződik. Ez a szemléletmód alapvetően különbözik az augustinusi történelemteológia szemléletmódjától, amely mássá dam- naía-nak (elkárhozott tömeg — Szerk.) tekinti a világot, és úgy véli, hogy bizonyos értelemben utólag menekülnek meg néhányan belőle a szuverén, de csak keveseknek juttatott kegyelem által. A másik megközelítésnél — Isten általános üdvözítő akaratának feltételezésénél, mely akarat eleve csak azért tűri el a bűnt, mert tudja, hogy önmaga erősebb, mint az emberek végső soron erőtlen lázadása — az egyház nem az a kicsiny hajó, amelyen — miként Augustinus gondolja — a kevesek megmenekülnek, hanem annak az üdvösségnek a jele, amelyet Isten mindenkinek felkínál és amely a II. vatikáni zsinat meggyőződése szerint még azoknál is győzedelmeskedhet, akik a látható egyházat nem találják meg, tehát a nem keresztyéneknél, sőt még azoknál is, akik úgy vélik, ateistáknak kell lenniük. Az egyház tehát elsődlegesen nem azok számára az üdvösség jele, akik hozzátartoznak az egyházhoz mint látható és történelmileg kézzelfogható társasághoz, hanem azok számára, akik a látható kötelék szerint nem tartoznak hozzá, tehát éppen a világ számára. Ha így fogjuk fel az egyház lényegét, akkor tagjainak száma másodlagos kérdéssé válik. Igaz, egyháznak mindig kell lennie; az egyháznak mindig kell keresnie és toboroznia tagokat; akarnia kell a saját növekedését és új embereket kell alapfeladata szolgálatába állítania, mely abban áll, hogy az üdvösség jele legyen. Mindenkihez kell szólnia, már csak azért is, nehogy valami elit klub látszatát keltse, amelybe legtöbben már eleve nem tartoznak bele. Sőt, az alapszentség lényegéből fakadóan még azt is meg lehet kívánni, hogy az egyház a földön mindenütt, minden kultúrában és történelmi térségben legyen jelen, habár ez a mindenütt-jelenlét a világtörténelem és az emberiség (manapság rohamosan kibontakozó) egysége miatt már akkor is megvalósul, ha egyáltalán valahol jelen van az egyház. De az egyház elsősorban nem a saját tagjai üdvösségének alapszentségi jele, hanem minden ember üdvösségének, és ezért tagjainak száma másodlagos kérdés, amelytől alapfunkciója csak nagyon feltételesen függ... Isten — Jézus Krisztusban való rejtett kegyelmével — a látható egyházhoz nem tartozó
