Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Szokolay Sándor: Elfogult hangú vallomás a zenéről és az alkotó munkáról
SZOKOLAY SÁNDOR: ELFOGULT HANGÚ VALLOMÁS . .. 45 Adyhoz fűződő zeneszerzői kapcsolatomról is szeretnék néhány sort írni. A művészi alkotó munka első nagy inspirációját pályakezdő koromban Ady Endre költészetétől kaptam. Hatása több volt, mint sorsdöntő: egész életem művészi meghatározója lett. „A Tűz Márciusa” című oratórium komponálása közben Ády a szenvedély, a hatásérzék, az áhítat, a sodró lendület, a mitologikus légkör, a szimbolizmus, az intenzitás és a szuggesztivitás iskoláját jelentette számomra. Költészetének gyújtó hatásától azóta sem tudtam szabadulni. Elementaritása, pátosza, tragikumérzéke, lángoló költészete nem fejeződött be verseinek oratorikus megfogalmazásával, hanem az operaszínpad felé is az ő költészetének az ereje sodort ellenállhatatlanul! („Magyar Kórus- szimfóniá”-m, ,,Ady-Kantátá”-m után „A Minden-Titkok titka” című lírai kantátám a negyedik Ady-zenésítésem.) Ezzel Ady túljutott bennem a saját hatásán is: azóta szinte kizárólagosan a szöveges zene bűvöletében élek. Talán Ady oltotta belém a közéletiség igényét is, hiszen a „társadalmi tudatformálás” mestere volt. A mai kor röstelkedik „pátoszától”, „szenvedé- lyességétől”, én pedig szeretném magamban eggyé gyúrni Kodály üzenetével. Mindketten „ifjú szívekben” éltek. S örök igazság, hogy a ma fiataljai a jövő közönsége! „Műveimé vagyok!” — nem én találom ki őket, ők íratják magukat velem. Csak „hagyni kell” — ez a belső hang vezérelte eddigi életemet. Ma is merem vállalni ezt a naivnak tűnő magatartást. Csak olyan darabot tudtam eddig megzenésíteni, amellyel teljesen azonosítani tudtam magam, s ezért minden jelentősebb művem megírását „sorsszerűnek” érzem. Érdeklődésemet sohasem tudtam, „csak” a zenére leszűkíteni, az életet bonyolult összefüggéseiben, eredőiben, lehetőségeiben, feszültségében és megvalósulásában feszülten figyelem, s ez sodort ellenállhatatlanul a színház felé! Eddigi operáimat a „belső és a külső világ” nagy ellentmondásai határozták meg. A Vérnászt valamiféle érzelmi lázadás hozta létre, amely az életben mindenütt ott parázslik; én a szenvedélyek konfliktusának neveztem, az „ész” és a „szív” gyakori ki- békíthetetlenségének. A Hamlet az igazságkeresés konfliktusa, melynek legtöbbször nagy ára van: a bizonyossághoz félelmetes hálók szövevényét kell kibogozni, amely a „keresőt” is igyekszik foglyul ejteni. A Sámson-témában az elhivatottság konfliktusát láttam, amely Németh László drámájában egyszerre „bibliai”, „mai” és „időtlen”. Témáimat mindig magam választottam, hallgatva a belső hangok sugallatára, mivel a művészet varázsát eddig mindig „megfoghatatlan módon” találtam meg. Persze egy-egy mű megírása részben ürügy is önmagunk elmondására. A művek megkövetelik a létrejöttükhöz szükséges emberi átalakulást, „alkalmassá válást”. S igazában itt kezdődik az ihlet! Az élet csak művészi produktumokra átlényegülve tud az alkotásban maradandó nyomot hagyni. Az átlényegülésre az ember nem mindig képes. A Bibliában ezt a kérdést nagyon megközelíti a pünkösdi történet. Amikor a „Pünkösdi ének” c. kantátámat írtam a Lutherániának, éreztem az ihlet és a Szentlélek kiteljesülésének mély rokonságát. Bibliai tárgyú műveim megírásával az áhítat iskoláját jártam ki. Mi a lényege ennek? A XX. század zenéje, az ún. modern zene nagy része a konfliktust, a tragédiát megrázóan exponálja, de a „feloldásra”, a „megoldásra” s főleg a „harmóniára” nemigen képes. Ezt a „hiányt” egyházi műveimben magam is jobban tudom pótolni, mint a hangszeres zenében.
