Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980

1980 / 1. szám - Szokolay Sándor: Elfogult hangú vallomás a zenéről és az alkotó munkáról

46

SZOKOLAY SÁNDOR: ELFOGULT HANGÜ VALLOMÁS. ..

Sámson operám előiskolája is volt a „Karácsonyi pásztorát”, az „Apokalipszis” és a „Pünkösdi Ének”. Az opera nyitókórusa, a bibliai szövegű „Sámson, rajtad a filiszteusok” kezdetű kórusfúga és a darab végén felhangzó Sámson imája ezek nélkül talán eszembe sem jutott volna. (Németh László művében sem szerepelnek.) Pedig Németh László Sámson-ja első olvasáskor hatalmába kerített. Elsősorban a nyelvezete. Biblikus, retorikus, kemény veretű magyarsága, őserejű prédikációs hangja, mely mégis rendkívül modern, áttételes, szimbolikus, többértelműen képletes; s gyönyörű nyelvezetének zengése sohasem öncélú, mindig belső szenvedély és mondanivaló fűti.

Sámson hajában rejlő erőt már önmagában is szimbolikusnak éreztem. Nevezhetjük fizikai erőnek, tehetségnek, őserőnek, elhivatottságnak, s még sok mindennek, de a lényege az, hogy nem átlagos, hanem kivételes. Fel- magasztosítható személyiség, de nem megközelíthetetlen isteni magasságban, hanem nagyon is gyarló emberi testközelben emelkedik önmagán felül —, halálában válva újra naggyá. Ha az ember igazából az életét ráteszi valamire, annak az első próbatétele, hogy nem kapja olcsón, árat kell érte fizetni. Nem a főhősök feltétlen elpusztulása vonz a tragédiákban, hanem az a hősiesség, ami az elpusztulástól sem rettenti vissza őket. Ég és pokol, tűz és víz, hit és hitetlenség, remény és reménytelenség. Reményeim és reménytelenségeim is parázslanak e műben, és a hitem, hogy Sámson a rosszat pusztítja el. A tehetség minden ember saját keresztje. Sámsonban egy kicsit Németh László önmagát írta meg. Vállalom, hogy „szent haragomban” írtam én is.

A komponálás során Sámson magányossága legalább olyan fontossá vált számomra, mint ereje, küldetése és bosszúvágya. Sámson az egyedüllét bibliai nagysága is, s nemcsak legendás hírű hős. A magány és a csend nélkül ez a bosszú és pusztítás barbár, drasztikus lenne. A magány és a csend tehát kulcskérdéssé vált számomra. Sámson szörnyű valóságként ismerte meg a vakság csendjét, sötétségét és reménytelenségét. E nélkül nem biztos, hogy a magány mélységeit így látta volna. Egy erős embernek egy kicsi pont vagy fűszál nem mindig tűnik fel. Egy vaknak a csend mást jelent, mint egy látónak. Kitágulnak érzékszervei, felfokozottabban érez. Mindezek mellett Sámson háborgó, perlekedő, meg nem alkuvó, igazságtalanság esetén mindenkinek bátran megmondó, következményekkel nem számoló alakját is meg kellett formálnom.

Természetes, hogy engem is formáltak műveim. A Sámson után írt egyházi műveim már egyértelműen önmagukért születtek. Bevallom, szükségem van arra, hogy évente írjak egy-egy művet a Lutherániának. Mindig Bachot éreztem a zene csúcsának, de ezt a szeretetemet igazán Weltler Jenő csodálatos Bach-interpretációi mélyítették el! (Mint Ádám Jenő nagyszerű Hándel-vezénylései.)

Egyházi műveim sorában jelentős állomás volt a „Kantáta a gályarabok emlékére” című mű megírása: narrátorra, bariton-szólóra, vegyes karra, orgonára és zenekarra nyolc tételben XVII. századi ismeretlen szerző versére a Szencsey-Codexből. A mű megírására az ötletet Káldy Zoltán püspöktől kaptam, aki az inspiráción túlmenően korabeli szövegeket is felkutatott részemre. S amikor a névtelen gályarab versét átadta, a tragikus esemény hitelessége mellett a képekben gazdag, megrendítően drámai, kemény veretű régies nyelvezet ellenállhatatlanul magával ragadta fantáziámat.

A vers korabeli nyelvezetét elég pár szóval idézni ahhoz, „buritkozott”, „estve”, „belincsben”, „az nagy hévségben” stb„ hogy megérezzük: a zene is csak úgy válhat stílusossá, ha valamennyire a múltat idézi. Ehhez a barokk