Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Képes Géza: Levél Viljo Tervonen-nek
j6 KÉPES GÉZA Levél Viljo Tervonen-nek Izzik a nap már s ingujjban is izzad az ember, villan a fény vakitón ablakon és a tetőn. Még kopaszán tekeregnek a szélben a fák, de az ágak végén pattan a rügy s égbe fúródik a fütty: cinkék, sárgarigók dala lüktet, a szív belebódul, úsznak az ég vizein kék nefelejcs-szigetek. Dér födi gyér hajamat, de szívemben a jégcsap elolvadt, omlik a nap tüze rám, testemen átbizsereg. Ügy nyújtózom a fénybe, akárcsak a fák, kifeszítve sóvár ujjaimat s átsüt a fény kezemen. Élni, mig élünk, szívni magunkba, a pórusok éhes résein át a reményt, színt, örömet, ragyogást! Drága barátom, Viljo, feléd repül, im, ez a sóhaj, vágyam messzire száll, várja vad északi táj: Lappföld! Jó két évtized is tovatűnt, hogy utolszor láttam s most a lapod, lám, idehozza elém: Csillog a képen a tundrái táj, a hegyek, kicsi kunyhók, hóba-fuladt cserjék, — látni a sí-nyomokat! S fenn hunyorogva dereng lebegő kupolája az égnek, mint a leszűrt friss tej, csurran a fény habosán. Sí-turára, irod, testvér, ide jársz felüdülni, most is ezért küldtél tundravidéki lapot. Kétszer jártam e tájon, sokszor idézi fel álmom, féktelen álomnál még gyönyörűbb a való: ös tó: fémlap a szintje, folyó zúg, hószinű hánccsal gyönge, szelíd nyírfák, marcona bérei fenyők. S látom a rénszarvast: fejedelmi fejét felemelve, néz, gyanakodva fülel, s könnyű futásnak ered. Nyáron a szűz, viruló tereken legelészve csatangol, tépi a szél, az eső, védi szabad levegő. Télen öles hóréteg alatt is eléri a zuzmót, jó eleség ez, amit körme kapálva kiváj. Láttam igába betörve, de így is karcsu-kevélyen vitte agancsa díszét mint ragyogó koronát. Békésen üget, ámde haragja ha néha kirobban, fut, menekül a kocsis, búvik a szánja alá! Ágaskodva zihál a vad és a patája a deszkán döngve, dübögve dobol, rúgja, pofozza a szánt. Aztán csak lecsihad, szelídül, négylábon elindul, húzza a pulkkát: ül benne a gazda megint... Olyan szép vad, akár mi: robotba törődve vesződünk, ám ha kiáltjuk: elég! — roppan a gát meg a fék. S tíz körmünkkel a jégbörtönből is kikaparjuk zord természet-anyánk életadó melegét.
