Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980

1980 / 2. szám - Hajnal László Gábor: „S a mandulafa virágba borult!” – Nők, Luther-kabátban

78

HAJNAL LÁSZLÓ GÁBOR: NŐK, LUTHER-KABÁTBAN

Házi Magdolna:

— Közgazdasági érettségim van. A szakközépiskola elvégzése után sem voltak kialakult terveim, ezért két évig adminisztrátorként dolgoztam. Az iroda négy fala hamarosan szűknek bizonyult. Emberek között, velük beszélgetve erősödött meg bennem az elhatározás: a kiábrándultaknak, a színtelen életűeknek szeretnék vigasztalást, célt adni. Gyerekkoromban hitben neveltek, de nem beszűkültén, egyoldalúan a világ ellen. Éppen az életre készítettek fel vele. Szüleim szeretetét, áldozatvállalását, becsületét — édesapám üzemi asztalosként nyugdíjbavonulásakor Munka Érdemrendet kapott — követendő példának tartottam. Teológiára jelentkezésemet örömmel fogadták. Falusi parókián szeretnék dolgozni, gyermekeim nevelését modernül, de hivő keresztyén módjára képzelem el. Ha azt kérdeznék tőlem, az egyetemistákhoz viszonyítva hová helyezném el magam, azt válaszolnám: „Az vagyok, ami ők, csak bizonyos dolgokban kevesebbet engedhetek meg magamnak, más téren viszont — s ez a felelősség — többet kell tennem, mert az emberek százainak gondját csak így vállalhatom magamra.” Olyan hivatás a miénk, amely kötelez, és nem szétválaszt, hanem összekapcsol a közösséggel.

Szabó Márta:

— Középiskolás koromban kérdezték tőlem először: „Te még a XX. században is hiszel Istenben?” Akkor kezdtem el gondolkodni, beszélgetni erről másokkal, hogyan is van ez. A vallás erkölcsi normái megegyeznek a szocialista társadalom morális kívánalmaival, követelményeivel. Először a kollégiumban lettem figyelmes arra, milyen nagyfokú az emberi bizalmatlanság. Észrevettem, hogy a felnőttek nem alkotnak egységes közösséget, sokan élnek magányosan. Remelém, a majdani gyülekezetemben sikerül bizalmas légkört kialakítanom, s fogódzót adnom a magukra hagyatottaknak.

Kepe nyes Erzsébet:

— Konfirmáltam, de azon túl sem az általános iskolában, sem a gimnáziumban eszembe sem jutott, hogy teológiára jelentkezzem. Mezőgazdasági Főiskolán szerettem volna tovább tanulni, ám az utolsó évben ért ellentétes hatások nem hagytak nyugodni. Beszélgettem lelkészekkel, az életet rózsaszínben látó emberekkel, de olyanokkal is, akik a lét minden poklát megjárták: kábítószertől az öngyilkosságig mindent kipróbáltak. Véleményem szerint azért ilyen szerencsétlenek, mert nincs igazán mibe kapaszkodniuk, hiányzik lábuk alól a biztos talaj. Ha végzek, azt a hitet szeretném hűséggel tovább adni, amit itt kaptam a teológián.

Drobina Erzsébet:

— Szőlész-borász szakközépiskolát végeztem Kiskőrösön, s közben szorgalmasan részt vettem a KISZ-munkában, ezért jutalmakat is kaptam. Ezzel párhuzamosan aktívan bekapcsolódtam szülőfalum — Csengőd — gyülekezeti életébe. Kántorizáltam, s eljártam Fótra a kántorképzőbe, ahol a zenetanulás mellett a Bibliával is foglalkoztunk. Megtárgyaltuk hitünk kérdéseit, Istenhez való viszonyunkat. Ekkor indult el a „lavina” és a családban mindenki idegenül fogadta elhatározásomat. Ijesztgetés, lebeszélés, szülői féltés ellenére jelentkeztem. Ma már kijelenthetem: a kezdeti lobogás nem szál-