Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Jánosy István: Háború a császárral – Részlet az István király című drámából
JÁNOSY ISTVÁN: HÁBORŰ A CSÁSZÁRRAL 67 13. jelenet (Gizella, István, Velencés Péter) PÉTER: (lélekszakadva rohan be) Szörnyűség! Isten irgalmazzon nékünk! ISTVÁN: Mi az, Péter? Miért vagy így megneszűdve? PÉTER: Miért kell ezt épp nekem jelentenem?! GIZELLA: Mi történt? PÉTER: Imre herceg halott. (Hosszú, rémült csönd) GIZELLA: Ilyet nem tehet Isten. PÉTER: Hihetetlen valóban. Mégis igaz. ISTVÁN: Ki ölte meg? PÉTER: Nem ember. Vadkan. ISTVÁN: Vadkan? Egy oktalan állat? PÉTER: Egy vadász jelentette: vadkant sebesítettek, beszaladt a sűrűsbe. Ekkor Imre herceg így szólt: „Megyek a vérin és leterítem.” És futva eltűnt. Íj, szablya volt a fegyvere. Henrik herceg, magam és kíséretünk mentünk utána, de a sűrűsben nem láthattunk, csak a vad dühödt horkantá- sait hallottuk. Mire odaértünk, lám a herceg arccal a földön fekszik és a kan fölfelecsapó pofával épp akkor nyesi föl Imre nyakán a verőeret: messze fröccsen föl a vére és lüktetve ömlik, fgy holttá lett. A vadállat először a lábát vágta föl, mikor elesett: a beleit, és végül a nyak erét nyeste el. Már szólni sem tudott hozzánk. ISTVÁN: (hosszú, döbbent hallgatás után) Elmehetsz, Péter. Hagyj magunkra! (miután Péter kiment) Istenem, Atyám miért büntetsz így?! Kegyetlenebből, mint Jóbot! Mi lehet az én vétkem, amiért így meggyűlöltél? Thonuzaba élve eltemettetése? Az bizonnyal. Thonuz: besenyő nyelven vadkan, és most e vadkan-apa szelleme állt szörnyű bosszút rajtam. GIZELLA: Édes uram, ne szólj káromlást! Régi pogány hitre vall, hogy valakinek a szelleme a halál után tovább él állatokba költözve. Ezt az ördög sugallta! ISTVÁN: Miért? Krisztus urunk nem küldte a disznókba a légiónyi gonosz lelket? GIZELLA: Nem Thonuzaba miatt bosszul az úr. ISTVÁN: Akárki miatt büntet, ilyet nem szabad lett volna tennie. Kire hagyom az országot, Urunk zsenge vetését? Saját ügyének legfőbb támaszát szólította el. Hogy tehetett ilyet az Isten?! Az én szívem most olyan sebet kapott, amely már sose gyógyul be. GIZELLA: És az én szívem? Aki annyi fiamat veszítettem el még pólyában? És most e drágalátos, gyönyörűséges egyetlen kincsemet?! Aki nekem életemnél is több volt: lelkem szentélye! Mit vétettem én, Uram, aki gyönge nő voltam, nem hadakoztam, nem öltem, nem ártottam, csak a Te egyházadat ékesítettem drágaságokkal és a Te szegényeidet istápoltam alamizsnával. Mit vétettem, hogy ilyen iszonyúan sújtasz?! ISTVÁN: Veszve immár éltem minden szorgalma! Veszve immár Isten ügyének zsenge vetése! Erőm elhágy, értelmem kihuny. Nem látok kiutat.
