Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Jánosy István: Háború a császárral – Részlet az István király című drámából
66 JÁNOSY ISTVÁN: HÁBORÚ A CSÁSZÁRRAL küldte maga helyett? Nem mer a szemünkbe nézni? Vagy ezzel is meg akar alázni? Ezzel a küldöttséggel egyáltalán nem kell tárgyalnunk. ISTVÁN: Tárgyalni fogunk, mivel a béke a mi érdekünk is. Halljátok, milyen utasítást adok majd az én megbízottaimnak. A Morva-mező és a Fischa folyó innenső partja hozzánk tartozzék. Bécs várát romboljuk le, és ott is mi leszünk. Ha ezekkel a feltételekkel a tárgyalás elhúzódnék, akkor végső engedményként eltekinthetünk Bécs átadásától, de fizessenek érte elegendő váltságdíjat. PÁZMÁN: (láthatóan megörül ennek) VAZUL: (indulatosan) De bátyámuram! Hát ők vertek meg minket?! Kon- rád császár meg sem állt Bajorországig. Végigdulhattuk volna a Birodalmat! ISTVÁN: Nem a pusztítás a célunk és nem az ellenség megalázása. VAZUL: Megalázása? Ök ugyan hogy bántak velünk?! Mikor Lél és Vérbul- csú vezéreinket elfogták, tárgyalás helyett példátlanul megkínozták őket, és fölakasztották. De legalább Lél méltó köszönetét mondott e császár nagyapjának: főbevágta a kürtjével, hogy fölbukfencezett. ISTVÁN: Ez csak mese. Konrád herceg a csatában halt meg. VAZUL: Mindegy. Ha éppen élt volna, Lél vezér megadta volna neki. Mert ő nem volt olyan gyáva, mint Árpád egyes korcs utódai. ISTVÁN: (végsőkig megbotránkozva) Kire mondtad ezt? VAZUL: Vegye magára, akit illet. Én nyíltan kimondom: igenis gyalázatnak tartom és árulásnak az országgal szemben, hogy amikor most végre megfizethettünk volna Léiért és Bulcsúért és ezerszeresen nagyobb félelmet plántálhattunk volna az ellenségbe, mint Attila, akkor bolond parancsra meg kellett állnunk határainkon, és most olyan békét ajánlunk, mintha nem is győztünk volna. ISTVÁN: Gyáva, áruló ... Kire mondtad ezt? Tessék, nevezd meg! VAZUL: (sápadtan, dühtől reszketve hallgat, majd sziszegve) Akárkire mondtam, igaz. Az elrettentésnek most olyan alkalmát szalasztottuk el, amivel évszázadokra megmenthettük volna az ország békéjét. ISTVÁN: Vazullal nincs szavam többé. Kérem a testőröket. TESTÖRÖK: Parancsodra, uram! ISTVÁN: (Vazulra mutatva) Ezt az embert most megfogjátok. TESTÖRÖK: (körülveszik Vazult és megfogják. Vazul nem védekezik) ISTVÁN: Elviszitek Nyitra várába, átadjátok a várnagynak, tartsa fogolyként tisztességes őrizetben. TESTÖRÖK: így cselekszünk uram. (Kivonulnak Vazullal) ISTVÁN: Sajnálom a szerencsétlent, hiszen jót akart. Csak elébb jár a szája, mint a feje. A hadakozás nem virtus és nem öncél. A béke a cél. Ha megtámadnak, védekezünk, mert nem tehetünk másképp. De mi nem támadunk, nem csapunk be idegen országba: sem Ostmarkba, sem Lengyelbe, sem Bizáncba. Szomszédaink elébb-utóbb megértik ezt, és nem támadnak, mert ugyanakkor jól tudják azt is, hogy nem gyöngeségből teszünk így, hanem emberi becsületből. És így valóban béke lesz körülöttünk. Ha most beszáguldoztuk volna az egész Birodalmat és gyillkoltunk, dúltunk, raboltunk volna, ők ezt elrakták volna emlékezetükbe és századokig csak alkalmát lesnék légyen, mikor fizethetnének érte tízszeresen. És ilyen alkalom hamarosan nyílnék nálunk, mivel nem kenyerünk az egyetértés. Viszont ha mi most emberséget mutatunk, abból ők is tanulhatnak, nemesedhetnek.
