Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Paul Tillich: A létezés mélysége
PAUL TILLICH: A LÉTEZÉS MÉLYSÉGE 43 megtudjuk, valójában milyenek a dolgok. Miért is keresik az emberek állandóan az igazságot? Talán azért, mivel rájöttek, hogy az igazság nem ábrándíthat ki, hiszen a felszín alatt, a mélységben gyökerezik, fgy az ember egyre mélyebb rétegeket tár fel, s ami az egyik nap igazságnak látszott, az a másik nap már felszínesnek tűnik. Amikor egy személlyel találkozunk, benyomást szerzünk róla. Mégis, ha a benyomásaink szerint cselekszünk csupán, gyakran csalódunk a személy valódi magatartásában. Amikor jellemének mélyebb rétegeibe hatolunk, talán kevésbé leszünk csalódottak. De lehet, hogy aztán olyasvalamit tesz, ami minden eddigi elképzelésünket áthúzza, és ilyenkor rájövünk, mennyire felületes az emberismeretünk. Ezért újra és újra mélyebbre ásunk, az igazi énje irányába. A tudomány is mindig ezen az úton haladt. A tudomány ugyanis olyan közös feltételezések alapján kérdez, ami mindenki számára igaznak tűnik — a laikusnak és az átlagos tudósnak egyaránt. Aztán hirtelen megjelenik egy lángelme, aki az elfogadott feltételezések fundamentumát vonja kétségbe, s ha azok nem bizonyulnak igaznak, akkor valóságos földrengés indul meg a mélyből a tudományok területén. Ilyen földrengés volt, amikor Kopernikusz kétségbe vonta, hogy az érzéki benyomások az asztronómia valódi alapjai; vagy amikor Einstein arra kérdezett rá, hogy létezik-e olyan abszolút pont, ahonnan a dolgok mozgása szemlélhető. Az is földrengés volt, amikor Marx megkérdezte, hogy az emberiség szellemi és erkölcsi története valóban független-e a társadalmi-gazdasági alapoktól. A legmegrázóbb földrengés talán mégis az volt, amidőn az első filozófusok éppen azt vonták kétségbe, ami emberemlékezet óta mindenki számára természetesnek tűnt: magát a létezést. Abban a pillanatban, amikor világossá vált számukra az a meglepő tény, hogy van Valami, és nem a „Semmi” létezik —, akkor hatoltak le a gondolkodás kimondhatatlan mélységébe. Amikor elindulunk a világunk mélysége felé haladó nagy és merész úton, tekintsünk csak önmagunkra és a magától értetődő nézetekre! Ilyenkor észre kell vennünk, hogy előítéleteink nagy részét egyéni ízlésünk vagy társadalmi környezetünk formálja. Megdöbbenünk akkor is, amikor azt vesszük észre, hogy szellemi-lelki életünk alig mélyebb, mint a felszín. [...] Valami szörnyű tragikus történik az ember lelki életének minden periódusában: az egykor mély és erőteljes igazságok, amiket a legnagyobb lángelmék fedeztek fel mélységes szenvedés és hihetetlen mennyiségű munka árán, abban a pillanatban sekélyessé és felszínessé válnak, amint a mindennapi beszélgetés tárgyává lesznek. Hogyan lehetséges és hogyan történhet meg ez a tragédia? Ilyen eset elkerülhetetlenül előfordulhat és elő is fordul, ugyanis nincs mélység a mélységhez vezető út nélkül. Halott az olyan igazság, amivel nem jár együtt az igazsághoz vezető út, s ha mégis mint igazságot említik, akkor is csak a dolgok felszínéhez tartozhat. Gondoljunk csak arra az egyetemistára, aki megismerte ugyan a világtörténelen száz leghíresebb könyvét, de a lelki élete ugyanolyan sekélyes maradt, sőt talán még felületesebb, mint kezdetben volt. Ezután vegyük észre azt a műveletlen munkást, aki naponta elvégzi mechanikus feladatát, s egyszercsak hirtelen felteszi magának a kérdést: „Mi ennek az értelme? Mit jelent, hogy végzem ezt a munkát? Mit is jelent ez az életem számára? Egyáltalán, mi az életem értelme?” A munkás azért teszi fel a kérdéseket, mivel a mélységhez vezető úton jár, amíg a másik, a történelem ifjú tudósa csak a felszínen tartózkodik, olyan megkövesedett testek között mozog, amelyeket a múltnak valamelyik szellemi földrengése do-
