Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Dóka Zoltán: Istenről – ma
12 DÓKA ZOLTÁN: ISTENRŐL — MA — Ez igaz! Az egyik délutánon nagyon szenvedett a barátom. Komoly fájdalmai lehettek. Nyögött, sóhajtozott. Végül injekciót kapott, s attól el is aludt. Magam is elaludtam. De hamarosan felébresztett egy autó hangos berregése. Ö is mozgolódni kezdett. Odanézek s látom: takarója lecsúszott a padlóra, s ő maga dideregve húzza össze magát. Kiszálltam az ágyból. (Nem volt köny- nyű, mert én is, mint ő, borogatásban feküdtem.) Felvettem a takarót és ráterítettem. Felnézett rám félig nyitott, lázas szemekkel és suttogva mondta: — Kezdem érteni a te Istenedet... Évekkel ezelőtt egy fiatal falukutató engedélyt kért, hogy rendszeresen részt vehessen istentiszteleteinken. Hangsúlyozta, hogy nem vallásos, de tudományosan érdekli a népi vallásosság, az éneklés, az öltözködés és a templomi viselkedésforma. Jött is egy évig, szinte minden vasárnap, szelíd komolysággal. A prédikáció idején érdektelenséget mutatott, de éreztem, hogy ez csak látszat. Figyelt. Azután eltűnt egy évre. Amikor újra megjelent, azzal a meglepő kéréssel fordult hozzám, hogy térítsem meg őt, mert ő hivő keresztyén akar lenni. Magyarázatul elmondta, hogy eleinte csak azért gondolt erre, mert rájött, hogy a vallásos nép lelkivilágát csak az tudja igazán megérteni, aki maga is vallásos. De most már személyes üggyé lett a dolog. Azt is tudja már, hogy a hit nem egy világmagyarázati elv igaznak tartása, hanem élet a szeretet dimenziójában. Egy ponton azonban elakadt. Bár hisz a szeretetben, mint az egyetlen olyan „közegben”, amely az emberi életnek értelmet ad. — De miért kell ezt az emberközi kapcsolatoktól független valóságként objektiválni? A szeretetben mint Istenben hinni? — Nem kell! Csak lehet. A hit sohasem kényszer, hanem egzisztenciális nyitottság a szeretet irányában új tapasztalatok és felfedezések számára. Ebben a nyitottságban előbb-utóbb átéli az ember a szeretet „objektivitását”, azaz személyünktől független valóságát. Ügy tapasztaltam azonban, hogy ez az „objektív szeretet-hit” nem valami semleges ismeret birtoklását jelenti, hanem konkrét szembesülést a szeretettel. Ennek egyik formáját akkor élem át, amikor vétkezem a szeretet ellen, és ez fájni kezd. Ilyenkor döbbenek rá, hogy a szeretet akkor is valóság, amikor én szembefordulok vele, megtagadom, és nem engedem, hogy megvalósuljon az életemben. De minél inkább megszomorít, hogy szembekerültem a szeretet valóságával, annál világosabb lesz számomra az is, hogy a szeretet nincs hozzákötve az én változó érzéseimhez, hangulataimhoz és magatartásomhoz. S ez a szembesülés másik felismerése. A szeretet nemcsak mint vádoló múlt, hanem mint az újat kezdés ajándéka, útja és lehetősége is állandóan jelen van életemben. Előttem jár, mint fénylő csillag és reménységessé teszi a jövendőt. A szeretet mindig szeretet marad. — Azt hiszem, értem. — Én nem hiszem. Csak akkor fogja ezt érteni igazán, amikor meg meri szólítani a szeretetet mint személyes valóságot. Valakit, aki áthatja és hatalmában tartja a mindenséget. Hagyományos szóval ezt nevezik imádságnak. Váratlan találkozás egy rendelőben. Nyugdíj előtt álló orvosnő. Zsidó. Tiszteli a papokat. De Istenben nem hisz. Nem tud hinni, amióta anyját megölték a németek a gázkamrában. Egy isten nem nézhet végig ilyesmit tétlenül! Bizony, töröm a fejemet a válaszon. Hogyan szóljak neki a szeretet
