Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980

1980 / 1. szám - Dóka Zoltán: Istenről – ma

DÓKA ZOLTÁN: ISTENRŐL — MA 13 Istenéről? Csak nehezítem a dolgomat, amikor a két világháború és az egész véres, emberi történelem megszámlálhatatlan áldozatai közé próbálom állí­tani édesanyját. Igen, a szeretet Istene mindezt végignézte! Rettenetes! — De hát mit kellett volna tennie? Eltörölni az emberiséget? Tehát ugyanazt, amit az emberek egymással tesznek? Nem istenibb magatartás-e, ha megfoghatatlan is, az a mérhetetlen türelem, amellyel Isten elviseli az emberiséget, és várja, hogy egyszer már végre észretér? Különben azért azt tudjuk, csak többnyire nem tudatosítjuk, hogy nem Isten nyitotta ki a gáz­csapokat, hanem emberek, akik tudták, hogy ölnek. Isten nem gyilkosságra, hanem a szeretet szabadságára teremtette az embert. A gyilkos ezzel a sza­badsággal él vissza, és a szeretet Istenét csúfolja meg, amikor öl. A keresz­tyén hit szerint Jézus kereszthalálában éppen az jut kifejezésre, hogy Isten az áldozatok oldalán áll, magáévá teszi a sorsukat, de nem áll bosszút a gyil­kosokon, hanem megbocsát nekik. — Megbocsátani az anyám gyilkosainak? Soha! — Pedig az Ön számára sincs több lehetőség, mint Isten számára. Meg­bocsátani, vagy bosszút állni, s ezzel gyilkossá lenni. — Ne haragudjon, lelkész úr, fejezzük be! Ön kedves ember, de nem tu­dott visszanyerni Istennek. — Engedjen meg még egy gondolatot! Ügy látom, Önben két istenkép él. Az egyik azé, aki tétlenül végignézte édesanyja halálát. A másik azé, akivé az elsőnek lennie kellett volna. Egy olyan istené, aki merő szeretet és jóság. Aki mindig közbelép és szembeszáll a gonosszal. Védi az életet és az igazságot, az emberek békességét és örömét, önnek igaza van. Szerintem is csak ez a második méltó arra, hogy Istennek nevezzük. De valami fontosat még hozzá kell ehhez fűznöm. Én azt hiszem, hogy Isten nem akar az em­ber nélkül az ember Istene lenni. Általunk akar azzá a nagyszerű, mindig aktív, szerető Istenné lenni, akit Ön számon kér a „tétlen istenen”. Ügy érzem, Ön boldogan hinne ebben a nagyszerű Istenben, csak még nem tudja összeegyeztetni az édesanyja halálával. De ha nem is hisz benne, egyet meg­tehet: próbálja megvalósítani ezt a második szerető Istent. És ha erre ko­molyan és állandóan törekszik, lehet, hogy közben megtapasztalja: Ö és csakis ő az igazi, valóságos Isten. — Gondolja? — Gondolom és szeretném. Öreg munkás. Mégpedig abból az érdekes fajtából, aki egész életét falun töltötte, mint néhány holdon gazdálkodó paraszt, de állandóan Pestre járt idénymunkákra, és szíve a munkásosztályé volt mindhalálig. Ateizmusának nem elvi, teoretikus oka volt, hanem gyakorlati. — Papra meg tetűre nincs szükség! — mondta nem éppen barátságosan első találkozásunkkor. — A papok mindig az urak malmára hajtották a vi­zet, hogy megteljék a zsebük. A szegény néppel meg nem gondoltak. Ne ha­ragudjon már, de ez a véleményem. Ide meg nem jószántamból jöttem, ha­nem az asszony küldött, hogy vasárnap délután jöjjön el, merthogy arany- lagzi lesz nálunk. Ötven éve gyötörjük egymást. Az asszony meg áldást akar magától. Érdekelt ez a nyers, de eredeti, okos ember. Megvolt az aranylagzi. Azután is sokszor betértem hozzájuk. Szinte mindig megbántott valamivel, de min­dig tanultam is tőle valami bölcsességet. Egyszer megtört a jég. Szívébe fo­gadott és barátok lettünk. Pedig csak annyi történt, hogy segítettem neki

Next

/
Thumbnails
Contents