Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979

1979 / 2. szám - Veöreös Imre: Az evangélikus örökség Tatay Sándor önéletrajzi írásaiban

56

VEÖREÖS IMRE: AZ EVANGÉLIKUS ÖRÖKSÉG TATAY. .

kivonni magát emberies nagyszerűsége és szavainak igazsága alól élete végéig.

A fiatal teológus nem vette könnyen, mit keres ő a papi pályán. Vállán volt „a lelkifurdalás terhe is, hogy ingatag hittel pap” akar lenni. ,,Néha gyötrődtem komor gondokban, van-e Isten, vagy nincs. Máskor vállat vontam, hogy nékem aztán mindegy. Ennek most vége. Isten kell, és nincs megalkuvás! Vagy talán lehetne mégis ilyenformán?” Becsületes küzdelem indult meg benne, hogy megragadja „az Isten lábát”. De — ezt már én mondom így — Istennek más célja volt vele, nem a lelkészi szolgálat.

Hogy aztán a hit kérdésében meddig jutott el, ilyen kérdést fel sem szabad vetni, mert ezt csak Isten látja, mindnyájunk esetében is. De mai vallomását komolyan kell vennünk könyve lapjáról: „Életemben én úgy maradtam, hogy nem lehettem egyetlen vallásnak, sem egyetlen meggyőződésnek, társadalmi vagy bölcseleti rendszernek kétely nélküli híve. Ám egy dologban hiszek: a szeretet ésszel fel nem fogható roppant erejében. Mindenekfelett megváltja a bűnös lelket, és meggyógyítja a beteget. Megteremti a békességet, mely minden jónak a forrása.” Ebben a hitvallásban, melyet az anyjáról már idézett visszaemlékezéséhez fűz, a „kétely” említése még egészen reformátori és bibliai, hiszen nincs keresztyén hit kétely nélkül. A szeretet erejébe vetett hit pedig nem más a mi bibliai meggyőződésünk szerint, mint világi módon, öntudatlanul az Istenben való hit, mert „az Isten szeretet”; ezt a csúcsmondatot nem lehet elégszer idéznünk János első leveléből.

Tanúságtétel az is, ahogyan teológiai tanárairól emlékezik. Tatay Sándor igazán nem volt mintateológusnak mondható sem szorgalmát, sem életmódját illetően, amint a magáról szóló történetei mutatják. S ezek a derék professzorok, akik meghökkenve kísérhették figyelemmel az eszményeikkel ellentétes hallgatójukat, keresztyén megértésből jelesre vizsgáztak, amilyen magatartással visszafogadták a teológiáról való első távozása után. „Hűtlenségem után szinte érthetetlen jóindulattal. [A professzori karból alakult bizottság] nyilván olyan emberekből állt, akik a kétkedés és megbizonyosodás drámáját maguk is megjárták. Ilyesmi nem képzelhető el gőgös és fanatikus emberek, csak igazi hívők között.” Kettőjük kedves szavát idézi is. (Előbb már emléket állított könyve lapjain a felejthetetlen Podmaniczky Pálnak is, akinek éppen e sorok megjelenésekor lesz halála harmincadik évfordulója.) „Fájó szívvel váltam meg tőlük, mikor újra és végérvényesen elhagytam a hittudományi fakultást. Ha vegyes érzelmekkel gondolok középiskolai tanáraim többségére, rájuk mindig tisztelettel és szeretettel. Hosszútűrők voltak és kegyesek. Amilyen a szeretet.” Tudja-e az író, hogy ezeken a szavain át az első Korin tusi Levél 13. része cseng át, a szeretet himnusza?! És ha az egykori soproni teológiát mérlegre teszi egyházunk, Tatay Sándor emlékezése nagy súllyal szól bele: ott, lám, ez a lutheri szellem uralkodott.

Mindkét önéletrajzi kötetében megjelenik néhai Gáncs Aladár alakja, hazai evangélikus egyházunkban a lelki ébredés korán távozott apostola, a megtérés hirdetője. Az író unokatestvére volt. Kegyességi típusában egészen más, mint akiket apjában, nagyapjában és néhány teológus társában „a zamatos lutherség híveinek” tartott. Sokat tartózkodott házuknál, és fiatalabb unokaöccse szeme előtt vívta „lutheri méretű harcát a kétkedések, kísértések korszakától a megtérésig”. Ez a közelről látott személyes tapasztalat tette megértővé az írót teológus korában a magukat megkülönböztetett hangsúllyal hívőknek mondó társai iránt, noha látta és találó szavakkal jellemzi a meg-