Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 1. szám - Imre Mária: Reményik Sándor ismeretlen írásai a nagyváradi rendházból
IMRE MÁRIA: REMÉNYIK SÁNDOR ISMERETLEN ÍRÁSAI 9 előtt, kiönteni a lelkemből mindazt, ami benne van. De részben nem tudom, részben nem merem. Olyan sok, olyan nehéz, olyan fájdalmas minden, és olyan zavaros, kusza, — olyan súlyos, fás, köves, hideg, üres és kietlen a szívem, és mégis olyan szenvedő, amilyen kevés emberi szív lehet, és mégis úgy vágyik szeretetre, melegségre, hogy jóságot, megértést adjon és kapjon, valami támaszpontot ebben a végső nyomorúságban. Itt vagyok Váradon, a Rendházban megint, mint ezelőtt 5 évvel. Jóhelyt, jó emberek közt, nyugalmas külső viszonyok között, — de jaj, 5 évvel ezelőtt még volt valami, ami tartotta bennem a lelket, most nincs semmi, csupa rémekkel van tele a magány. Sehol egy vigasztaló, vagy megnyugtató gondolat. A magam szenvedésén kívül most a hírek a Sári1 betegségéről, az otthoni miljő szomorúsága, — és amerre nézek, csupa önvád támad reám, hogy én se máson, se magamon nem tudok segíteni, csak élek egy lehetetlen életet, mely nem élet és nem halál... Nem tudom folytatni, talán jobb is. Ilonka, ha most csak egy percre megfogná a kezemet, és halkan, megnyugtatóan szólna hozzám, — valami olyat mondana, hogy lesz még valahogy máskép is, nem pusztul el az egész világom, és én nekem sem kell még elveszni nyomorultan. Hogy vár még valahol öröm, egy kicsi, ami ne legyen más, csak az, hogy én tudjak örömet szerezni, használni még valahol, és érezzem, csak egyszer még, hogy lelkem van, nyugodt, erős, tiszta, emberi lelkem ... Két hete vagyok itt. Egy levelet már írtam Magának, de eltéptem, gondolatban sokat. Bocsássa meg ezt. Megígérem, hogy csak akkor írok legközelebb, ha egy kicsit jobban leszek. (Ügy sem fogom megtartani, úgy sem leszek jobban...) Mielőtt ide jöttem volna, otthon az utolsó hetek képtelen lelki harcok közt teltek, hogy mit csináljak ... Akkor Schilling Árpádhoz fordultam megint, ő felvette a fonalat, ismerve egész életemet és egyéniségemet. Elszántan vette fel a harcot és biztat, hogy ha hosszú időbe kerül is, meggyógyít engem, legalább is Biztosít egy tűrhetően nyugodt, s talán tartalmas életet. Egyelőre három hónapot egyfolytában itt kell töltenem. Árpád újabban különböző betegségeknél csodálatos eredményeket ért el, s én úgy szeretnék hinni... Most este, a kávéházban vacsoráztam, utána sétáltam a Kőrös partján, aztán átmentem azon a kis hídon, amelyen egyszer együtt mentünk át, 1924-ben, egy szeptemberi napon, mikor én először jöttem Árpádhoz, Maga pedig Jóskával2 együtt utazott Gyulára. Váradig együtt jöttünk. Az a híd kicsiben hasonlít az Erzsébet-hídhoz, emlékszik reá? — És emlékszik, akkor a vonaton én kellett hogy megmondjam Magának, hogy szegény Flocki3 nincs már... Emlékszik, hogy sírt csendesen a vonat ablakánál? Ott álltunk és én próbáltam vigasztalni, de nem igen jött ki semmi a számon. Látja, ma reggel megpróbálhatta volna Maga engem így vigasztalni. Anyám ma írta levélben, hogy szegény öreg Kuszti sincs már... Nyugszik a hegyen, ahol annyit járt velünk mindenféle időben és körülmények közt. Bizony egy pár félszeg, furcsa könnyféle kijött az én sírni nem tudó szememből is. Eltekintve tőle magától, szegény öreg csonttól, — annyi mindent juttatott eszembe. Ami elmúlt, s vissza nem jöhet... Fogunk mi meg harmonikusan, nyugodtan járni a Hójában,4 örülni a pillanatnak legalább? Ö, mondja, hogy igen. Mondja Maga is, mint Árpád: Meg fogsz gyógyulni, fogsz tudni olvasni, dolgozni, szépet látni újra a természetben, és az életben, és ami fájdalom ér, azt is lélekkel fogod hordani... Mert
