Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Veöreös Imre: Az evangélikus örökség Tatay Sándor önéletrajzi írásaiban
VEÖREÖS IMRE: AZ EVANGÉLIKUS ÖRÖKSÉG TATAY . . . 59 írót, aki ilyen élethelyzetben megvallotta volna, hogy a lutheranizmus az ő magyar szülőföldjét, népét formálta. Az emberi szeretet egy olyan irányban is bevilágítja az író ifjúkorának a történéseit és leírásukat, amely a fiataloktól meglehetősen távol állott: a nők tisztelete, közelebbről azoké, akik a „szerelem ínségében” megajándékozták magukkal. Tulajdonképpen csak két ilyen emlékéről szól, a Sopron-széli fiatal özvegyről és pécsi egyetemista korában a vidéket biciklin járva egy fiatal sváb asszonyról. Nem kalandként beszél róluk. Visszafogottan és a mai naturalista irodalmi szókincstől eltérően szemérmes költőiséggel. Ehhez a témához tartozik, amelyet pécsi fiatal lakótársaival beszélgetve életfelfogásként fogalmaz meg: Az asszonyok „amit adtak neked, meg nem fizetheted és meg nem szolgálhatod soha. Szolgálni kell az asszonyokat anélkül, hogy megjutalmaznának szolgálataidért. Így váltod meg nemedet és így fizetsz az érdemtelen elfogadott gyönyörökért. Mert akitől nyerted, annak visszaszolgálni kevés egy élet”. Tatay Sándor önéletrajzi írásaiban a legmélyebb etikum az emberekben az ember megbecsülése. És valami ennél is több, amely — most veszem ezt csak észre, különös de éppen az utolsó példák nyomán — végigvonul a két köteten és átsüt a legkülönbözőbb emberi kapcsolatairól szóló emlékezésein: a megajándékozottság érzése. Beszéljen apjáról, anyjáról, testvéreiről, pajtásairól, teológiai tanárairól, hányódó fiatal életútjain a vele összesodródott emberekről, lányokról és asszonyokról, írótársi nemzedékéből az akkori ismerőseiről és barátairól —, az általuk való megajándékozottság parazsa izzik a sorokban. Az életrajzi visszaemlékezést a hála melegíti át emberek iránt anélkül, hogy talán egyszer is előfordulna írásában ez a szó. Az emberek iránt való hála pedig — ezt már a teológus és a hívő mondja bennem — akaratlanul, kimondatlanul, öntudatlanul is az Isten szemében az ő iránti hálaadássá válik. Egyik porladó, közös teológiai tanárunk mondása jut eszembe most önkéntelenül. Nem akarom az írónak imputálni, semmi nem jelzi önéletrajzi írásaiban. De le kell írnom, emlékezetből, vagy 45 év távolából, Tatay Sándornak is szólva: a lutheri hitből etikai motívumként a hála fakad. A hála Isten — és emberek — iránt.
