Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Veöreös Imre: Az evangélikus örökség Tatay Sándor önéletrajzi írásaiban
VEOREOSIMRE Az evangélikus örökség Tatay Sándor önéletrajzi írásaiban Régebbi regényeiben és elbeszéléseiben is szüntelenül jelen van az önéletrajzi elem, az utolsó években azonban a közvetlenebb önvallomás írói útjára lépett: a Meglepetéseim könyve (1974) a gyermekkorát, a Lödörgések kora (1977) a fiatalkorát eleveníti meg, ha regényes formában is, de személyes beszámolóként. Mégpedig önmagával szemben könyörtelen őszinteséggel. Ismételten óv attól, hogy élete valamely fordulatának, eseményének a belső rugóját szebbnek, jobbnak vélje az olvasó, mint ami valójában volt. S ennek ellenére, vagy éppen ezért, egy olyan emberi arckép bontakozik ki a történetből, főként a második regény lapjairól, amely végtelenül rokonszenves. Ennyi iróniával szemlélni valakinek a saját életét, derűs önkritikával bevallani fogyatékosságait, ifjúkori céltalan hányódását, és egyúttal mégis engedni — mert ezt kívánja az őszinteség —, hogy a felszín alól előtörjön a gyermekkorral kezdődő töretlen emberség, a jellem ereje, s a nem egyszer szokatlan formában megnyilatkozó mély emberszeretet —, ez több írói remeklésnél, ez maga az élet valósága egy sajátosan rendkívüli, megnyerő és érdekes változatában. A mi bennünket most az önéletrajzi kötetekben különösen érdekel: a luthe- ranizmus öröksége. „Lutheránus pap volt az apám, papok voltak az őseim századokon át. Kezdve a protestantizmus hőskorától, kezdve a gályarabság korától.” Noha apja inkább a könyörtelenül igazságos Istent hirdette, s „kevesebbet és sokkal halkabban szólt az evangéliumok Istenéről, aki a szeretet” —, a magatartásában látja az író megvalósulni a lutheri példát. A reformátor kedélyét, megértését, belátását testesíti meg szemében az apja A dörgő hangú prédikátor-apa „szelíd ember volt, elnéző és engedékeny, megragadott minden ürügyet a megbocsátásra, és hogy mindent jóra magyarázhasson”. Az idézet utolsó mondatában szinte szó szerint cseng vissza Luther Kis Kátéjának magyarázata a 8. parancsolatról. „A megbocsátás, az elnézés alapeleme volt a mi életformánknak. Az engedékenység is. És ebben is példát mutatott a reformátor Luther.” A fő dolgokban hajlíthatatlan Luther — vallja az író mint példaképéről — „kicsire nem nézett”. Az apa nevelésére is rányomta bélyegét ez a megértő szeretet. Inkább jó barátjuk volt gyermekeinek. Kevesen mondhatják el: „Soha olyan szabadnak később sem éreztem magam, mint gyermekkoromban, mikor pedig általában legkiszolgáltatottabb az ember.” Az iró édesapja humorát mondja az Isten nagyobb ajándékának, holott
